Négytagú család – apa, anya, egy hétéves forma fiú és egy ötéves forma kislány – áll a mozgólépcső tetején az egri plázában. Ebben a városban ez az egyetlen ilyen „látványosság”, mindössze két emeletet köt össze, nem is tudom, eltart-e tíz másodpercig, amíg alulról felfelé, vagy felülről lefelé érünk.
Az anyuka lassan elindul a fiúval, a gyerek vagány, néha ki-kihajol a gumiszalag fölött, lássa, egyforma ütemben szaladnak-e a lépcsősorok azzal. Több évtizeddel ezelőtti önmagamat látom hirtelen, falusi gyerekként a fővárosban, rokonoknál nyaralva, ahol a „metrózás” maga volt az élvezetek csimborasszója, főként hogy a föld alá hosszú-hosszú mozgólépcsők vezettek. Először én is a gumiszalagot néztem, s vetettem össze a lépcsők ritmusával, csodálkozva, vajon miért nem egyszerre mozog a kettő? Miért van, hogy egy idő után a jobb kezem feje centikkel csúszik lejjebb, s ha nem akarok orra bukni, vagy lejjebb lépni kettőt, vissza kell húznom a karomat. Mekkora izgalom volt, vajon le tudok-e lépni az utolsó fokról anélkül, hogy a cipőmet behúzná a fémfogas szörnyeteg, amitől bevallom, olykor még ma is rettegek, persze a gyermeki énemtől már jóval szelídebben.
Igaz, mostanság már több szórakozást nyújt, hogy csendben bámulom a szembejövők tekintetét, arcvonásait, ruháját, elmélázva azon, vajon kit rejthet az orrig felhúzott vastag pamutsál, hová készül, aki csak mered maga elé, és merre visz az útja annak, akinek két szemöldöke között komoran futnak össze a ráncok, mintha az előtte álló feladatok rovátkolnának mély barázdákat a homlokára.
Erre, mifelénk a „mozgólépcsőzés” még ma is egyfajta kaland a kicsik számára, főként azoknak az eldugott falvakban élő gyerekeknek, akik előtt az a szó is, hogy Budapest, valamilyen mitikus távolságot villant fel. Egy helyet, egy tündér-paradicsomot, ahová legfeljebb iskolai kirándulás alkalmával juthatnak el egyszer-egyszer, de hogy puszta szórakozásként vigyék el őket a szüleik, abban nemigen reménykedhetnek. Így aztán marad a kisebb város, s az egyetlen, rövidke mozgólépcső, aminek tetején most tétován álldogál az ötéves forma kislány, néz lefelé, arcán rettenet.
– Gyere, jó lesz, meglátod! – biztatja az apja, s szorítja a kezét, hátha akkor könnyebb megtenni az első, nagy, elrugaszkodó lépést. De a fémes, kattogó, mozgó gép most még több félelmet kelt, mint amennyi mókát ígér. Ezért aztán a kislány terpeszbe vágja a két lábát, s a nyomatékosság kedvéért mindjárt ordítani is kezd, hatalmas könnycseppeket potyogtatva másodpercekkel később. Az apján látszik a zavartság, nehéz palástolni a tehetetlenség érzését, hiszen már minden arra haladó vásárló őket bámulja. Aztán gyorsan talál megoldást: ölbe veszi, kicsit babusgatja a gyereket, védőn még a kabátja egyik oldalába is bebugyolálja, s úgy lép rá az első lépcsőfokra, hogy közben végig a plafonról lelógó csillárokra mutat, azokról magyaráz, elterelve a figyelmet a szokatlan, idegen, morajlón mozgó monstrumról.