Egynapos látogatást tett a múlt héten Varsóban Volodimir Zelenszkij. Az ukrán államfő látogatása feltehetően azért vált szükségessé, mert az elmúlt hónapokban túl sok feszültség terhelte a két ország kapcsolatait. Most ennek a feszültségcsomagnak legalább egy elemét megpróbálták kikapcsolni azzal, hogy Zelenszkij a találkozón „átadta” azoknak a tömegsíroknak a listáját, ahol feltehetően az 1944-es volhíniai vérengzések lengyel áldozatait elhantolták. A lengyelek – különösen az egykori áldozatok leszármazottjai, rokonai, az un. „keleti végvidéki közösségek” – régóta követelték, hogy tisztességes temetéssel adják vissza az ártatlanul megölt emberek, lengyel parasztcsaládok, méltóságát. Ez eddig elmaradt. A lengyel-ukrán viszonyra rengeteg történelmi teher nehezedik, mind a két országban egymással vitatkozó, a másik érveit kizáró narratívák határozzák meg a nemzeti tudatot. (Leginkább a magyar-román történelmi vitákra és nacionalista előítéletekkel lehet egybevetni a lengyel-ukrán tudati konfliktust - a szerk.)
A XX. században ezek a traumák tovább halmozódtak és az államszocialista rendszer és a Szovjetunió megszűnése csak nehezítette a helyzetet. Tragikus módon, de akkor következett be pozitív változás a két nemzet viszonyában, amikor Oroszország három éve megtámadta Ukrajnát. A lengyel társadalom, szinte a teljes politikai paletta kiállt az agresszió áldozata mellett és a szolidaritásnak számtalan szép gesztusát produkálták. A lengyel állam gáláns elbánást biztosított a menekülőknek és nagy szabású katonai támogatást nyújtott és ad továbbra is Ukrajnának. Elképzelhetetlen lenne Ukrajna küzdelme, ha a lengyelek nem szolgáltatnának nagyszabású katonai és ellátási hátországot az orosz túlerő ellen harcolóknak. Több elem azonban megzavarta ezt az összhangot. Ilyen volt az ukrán menekülteknek adott ellátás miatti elégedetlenség vagy a mezőgazdasági termelők piacféltése. Mindezekre erősen rátett az orosz propaganda. Az ukránellenes hangulatkeltés fő forrása a Nyugat-ellenes lengyel szélsőjobboldal. Ez a politikai kör vette elő a volhíniai áldozatok exhumálásának és újra temetésének ügyét. Ezt az ukránok még a 2010-es években, Petro Porosenko elnöksége alatt leállították. A közelmúlt háborús éveiben pedig Zelenszkij politikai környezete is visszautasította a lengyel kéréseket. Vagy a lengyelországi ukrán nacionalisták rehabilitálását követelték, vagy pedig azzal ütötték el a varsói igényt, hogy az orosz agresszió elleni küzdelem idején ezek a kérések nem helyénvalóak.
Varsó-Kijev: békülő barátokA lengyel belpolitikai helyzet alakulása vezetett oda, hogy a Donald Tusk vezette koalíció is hangnemet váltott. Korábban visszafogottan kezelték az ügyet, de a közelgő elnökválasztás is arra késztette a liberálisok vezette kormányszövetséget, hogy meglebegtessék: Ukrajna NATO- és EU-csatlakozásáról nem kezdődhetnek el a tárgyalások, amíg ezt az ügyet nem rendezik. Kijev kénytelen volt visszakozni. Először az ukrán Nemzeti Emlékezet Intézetének vezetője szólalt meg. Azt mondta, az áldozatok leszármazottjainak kérésére lehetővé tehetik az exhumálásokat. Tehát igyekeztek az ügyet a magánszférába szorítani. Végül ez megváltozott és immár az ukrán államfő vitte a tömegsírok térképét, listáját Varsóba. Mindez persze csak a kezdet, jelképes gesztus. De Kelet-Európában a hasonló szimbolikus lépéseknek nagy erejük lehet.
A lengyel jobboldal egyelőre nem hajlandó figyelembe venni az ukrán lépést. Karol Nawrocki, a PiS elnökjelöltje továbbra is Kijev euroatlanti csatlakozási tárgyalásának blokkolását követeli. Lengyelország köztársasági elnökét májusban választják. Akár lesz újratemetés addig, akár nem – a volhíniai szörnyű történet addig aktuálpolitikai ügy marad mind a két országban.
Ukrán nacionalisták által 1945-ben meggyilkolt lengyelek újabb tömegsírját találták meg UkrajnábanVolhínia, a vérontás helye
A történelmi Volhínia a mai Ukrajna észak-keleti része, Kelet-Lengyelország és Dél-Belarusz területén helyezkedett el. A XX. század első felében Oroszország, majd Lengyelország része volt a többségében ukránok lakta vidék. A két háború közötti időszakban a területen a varsói hatóságok erős lengyelesítő politikát folytattak, ahol aktív volt az ukrán nacionalista mozgalom (OUN). 1939 szeptembere és 1941 júniusa között szovjet uralom alatt állt a terület. A náci támadás után az ukrán nacionalisták a hitlerista megszállók szolgálatába szegődtek, és részt vettek a helyi zsidók elpusztításában és a lengyelellenes műveletekben.1943-tól kezdve azonban az OUN és fegyveres ereje az UPA (ukrán felkelő hadsereg) népírtó műveleteket kezdtek, hogy etnikailag tiszta ukrán államot alakíthassanak a háború végén. Ez a népirtás Volhínia és Kelet-Galícia lengyel lakossága ellen irányult. Az ukránok szerint 30 ezer áldozata volt, a lengyelek 80-100 ezer ártatlan lengyel falusi áldozatról tudnak. (Az első tömegsír feltárását 2025 áprilisában a kezdik a Tarnopolhoz közeli Puzniki községben közölte a Wprost hetilap.) Az ukrán történészek szerint „ukrán-lengyel” háború volt, mivel a lengyel fegyveres ellenállók (Honi Hadsereg és mások) hasonló ukránellenes gyilkosságsorozatot hajtottak végre. A függetlenné vált Ukrajnában az OUN és az UPA vezetőit, mint a függetlenség és ukrán eszme hőseit ünneplik, szobrokat állítanak nekik mivel a szovjet uralom ellen is harcoltak. A lengyel felfogás tömeggyilkosokat lát Sztepan Banderában és Roman Suhevicsben.
