Ha nem is vastagon, de hó borítja a kertet. A nyáron acélosan csillogó bádogtető, ami a terasz távlatából jótékonyan fedi el az alatta lévő fészer minden rejtett, vagy épp csak rendetlenül hátrahagyott kincsét, kacatát, most mint valami pliszírozott szoknya, hullámokban hol sötétszürke, hol piszkosfehér. Ahogy a délelőtti napfényben meg-megolvad egy felmelegített sor, úgy csusszan be az eresz vájatába, majd apró ritmusokban, immár cseppekké válva szalad le a csatornán, örömöt okozva az aljánál gyülekező madaraknak. Igaz, szomjukat más módon is olthatják: a nyaranta esővízgyűjtésre szolgáló hordó ugyan befagyott, de a perem szélén, a páncél alól itt-ott már felszínre tört a víz. Lám, a macska is ott egyensúlyoz a dongák tetején, innivalót keresve. Egyszerre sosem jönnek, vagy a macska, vagy a madarak, mintha lenne valamilyen megnemtámadási szerződés közöttük a zord időkre.
Szárnyas kis kosztosaink itt vannak velünk már november óta. Ha tüzetesebben figyelnénk őket, talán egyiket-másikat fel is ismernénk. Tengelicek, zöldikék, szén-, kék és barátcinegék, olykor meggyvágók érkeznek az ágakra, de a nap egy-egy szakaszában itt portyáznak azok a gömbölyűre hízott verebek is, amelyek amúgy az utcafronti japánbirsen bújnak meg. Hogy bújnak, az talán kissé túlzás, hiszen olyan energikusan, életigenlőn töltik be a ház előtti teret, hogy megfeledkezni róluk aligha lehet.
Mintha sportot űznének abból, hogy csapatostul előbb a tető alá, majd onnan a gyümölcsfák közé repüljenek, forgószélként szelve át a pár tíz méteres távolságot.
Szárnyaik tán egyszerre rebbennek, oly hangosra erősödnek ilyenkor, aztán pár perc, és teszik meg a távolságot visszafelé ugyanúgy, hasonló vehemenciával. Rejtély, mikor gondolják úgy, hogy a tornagyakorlatoknak vége, ideje elindulni hátrafelé, az énekesmadarak étterméhez, ahol számosságuk okán néhány percre átveszik a hatalmat.
Míves svájci távcsövet örököltünk az apánktól, ha abba nézünk, mintha az apró csőröket az orrunktól alig néhány centire látnánk szorgosan csipegetni. Így aztán az is élesen kivehető, amint egyik-másik veréb körmönfont, furmányos módon, csak a farktollai ide-oda mozgatásával „söpri” odébb éhes társait. Lehull közben néhány napraforgómag, de nem vész kárba. Amelyik lepottyan, azért a mátyásmadarak és a galambok állnak sorba; nekik talán nehezebb fent, a kőris himbálózó ágain egyensúlyozni, ott feltörni a héjat, s ott falatozni a barnára száradt, ősszel le nem hullott levelek között. Ha netán egyik-másik magocska mégis ott marad a földön, ráesik a hó, betapossák a rögök közé az arra nyargaló kutyák, vagy csak amúgy, természetes módon vackolja el magát, annak is nemes küldetése lesz. Ha tavasszal kibújnak az első kis csírák, levelecskék, számunkra kínálnak jutalmat kerti molyolásunkban: a zsenge, zöld hajtás íze mintha egyszerre lenne a hidegen sajtolt olajé és a nyár ízével kiteljesedett makukáé, amit persze mifelénk neveznek így, máshol egyszerűen csak szotyola, röviden szotyi.