Még valamikor januárban robbant be az egyik felettesem az irodába azzal a mondattal, hogy van számomra egy jó témája, amiről írnom kellene. Egy 18 éves jogászhallgató fiú, aki elment Dél-Afrikába egy gepárdok etikus tenyésztésével foglalkozó szervezethez önkénteskedni.
Megkerestem őt, beszélgettünk, körülbelül két mondat után pedig már azt kérdezgettem tőle, hogyan juthatnék el én is oda, ahol ő volt. Minimum két hétre el a világ elől, hogy valami nagyon mást csinálhassak, mint a hétköznapjaimban.
Eldöntöttem, hogy a 2024-es évem és a megtakarításaim annak szentelem, hogy ezt megvalósítsam. Viszont akárkit kérdeztem arról, hogy van-e kedve velem jönni, mindenki nemmel válaszolt. Volt, aki egyenesen azt mondta, hülye vagyok, amiért fizetek azért, hogy elmenjek Afrikába fizikai munkát végezni, és még a legközelebbi barátaim is furcsán néztek az ötletemet hallva, pedig ők már ennél sokkal célratörőbb terveket is hallottak tőlem.
Az afrikai gepárdmentés ötletét viszont senki sem támogatta. A szüleim módszeresen kerülték a témát, valószínűleg az utolsó pillanatig abban reménykedtek, hogy előbb vagy utóbb felhagyok ezzel az őrültséggel. Én viszont júniusban megvettem a repülőjegyem és leadtam a jelentkezésem a dél-afrikai Bela Bela közelében található Cheetah Experience nevű szervezethez két hétre, október 22-től november 5-ig. Ettől nagyon bátornak éreztem magam. Olyannak, akinek nincs szüksége és nem is várakozik senkire, egyedül is nekivág a világnak.
Aztán majdnem itthon maradtam.
Napokkal az utazásom előtt akárkivel elegyedtem szóba arról, hogy mit fogok csinálni a következő hetekben és hova megyek majd, mindenki negatív dolgokkal árasztott el. Ne vigyek magammal ékszert, mert biztos, hogy megtámadnak majd. Ne hagyjam el egyedül Johannesburg repterét, mert fegyveres bandák fognak elrabolni. Ne kérjek segítséget, ne beszélgessek, ne is nézzek senkire, egy esetleges pók a szobám sarkában pedig egyet jelent a halálos ítélettel.
A rémisztgetések pedig egyáltalán nem voltak alaptalanok, Dél-Afrika ugyanis a mai napig rendkívül megosztott ország. A történelme részben összefonódik Európával, a nagy földrajzi felfedezőkkel és a gyarmatosító nagyhatalmakkal, akik közül a hollandok 1652-ben megalapították Fokvárost és elnyomásba taszították az őslakosokat. Ez az elnyomás egészen 1994-ig tartott. A legsúlyosabb időszaka az1948 és 1994 közötti apartheid politikája volt, melynek ideje alatt az egyébként kisebbségben lévő fehér kormány módszeresen elnyomta és ellehetetlenítette az őslakosok életét. Nem volt szavazati joguk, nem tölthettek be politikai tisztséget, nem „keveredhettek” fehérekkel és az elvégzett munkájukért is jóval alacsonyabb béreket kaptak.
Ennek vetett véget Nelson Mandela korábbi apartheidellenes aktivista elnökké választása, aki a fekete lakosságot előnyben részesítő intézkedéseket hozott. A problémák viszont az elmúlt 30 évben sem oldódtak meg, csak átalakultak. Továbbra is elképesztő méretű a szegénység, milliók érnek nyomortelepeken, zuhan az átlagéletkor, jelen van az AIDS és továbbra sem kifejezetten szívlelik egymást az országban élő különböző népcsoportok.
A teljes pánik akkor ért utol, amikor valaki átküldött egy cikket arról, hogy néhány nappal az indulásom előtt egy dél-afrikai farmer meggyilkolta és megetette a disznóival a portájára beszökött, élelmiszert kereső, mélyszegénységben élő nőket. Ekkor már biztos voltam benne, hogy még ha gond nélkül túl is élem a hosszú repülőutat és megérkezek Dél-Afrikába, biztos, hogy engem is disznókkal fognak megetetni. Előtte pedig természetesen kirabolnak és megerőszakolnak majd.
Mintegy ráadásként 5 nappal az indulásom előtt történt egy hirtelen haláleset, ami annyira megrázott, hogy amikor október 21-én el kellett indulnom a bécsi repülőtérre azt sem tudtam, merre vagyok arccal. Azt végképp nem, hogy hogyan fogok kivitelezni egy 13 órás repülőutat zürichi átszállással, majd vonatozok tovább egy idegen ország idegen fővárosából egy olyan helyre, ahol a világon senkit sem ismerek.
Aztán október 22-én délelőtt fél 10-kor zökkenőmentesen, gond nélkül landoltam a johannesburgi O.R Tambo Nemzetközi Repülőtéren. Az okosórám gondosan a kézipoggyászomba rejtettem, a fülbevalóim és a kedvenc nyakláncommal magammal se hoztam, és mindenkire gyanakodva néztem, miközben megálltam egy pénzautomatánál, hogy némi készpénzt, dél-afrikai randot vegyek le.
Utólag már nem tudom, mire számítottam, mi fog történni egy reptéren, de mivel Johannesburg a világ egyik legveszélyesebb városa, én a biztonság kedvéért a kijárat közelébe se mentem. Szerencsére nem is kellett, mert a vonatom a reptéren belül, egy másik terminálból indult. Annak az ablakából néztem ki először az országra, ahová érkeztem. Ahol a felhőkarcolók között nyomornegyedekben emberek millió élnek, és ahol ennek kontrasztjaként rózsaszín és lila virágokba borult fák nőnek ki a végeláthatatlan, narancssárga földből.
Fél óra vonatozás után Pretoria külvárosában, a hatfieldi vasútállomáson vett fel a Cheetah Experience egyik kisbuszával Pierre, akinek egyetlen szavát sem értettem. Hiába van felsőfokú nyelvvizsgám angolból, üres fejjel hallgattam az erős dél-afrikai akcentusú, semmihez sem hasonlítható beszédét és jobb híján kedvesen mosolyogva mindenre igennel válaszoltam.
Ő vitt el az önkéntesfaluba és adta át a kulcsait a 12-es számú helyes kis két hálószobás, saját fürdőszobával és konyhával rendelkező téglaháznak, aminek a falán épp egy akkora gyík mászott, amekkora macskám.
„Hamarosan sötétedik, úgyhogy ma már ne hagyd el a házat. Tilos egyedül járkálni odakint” – köszönt el tőlem ezekkel a szavakkal és azzal az utasítással, hogy másnap reggel 6-kor várjak a kapunál. Ott fogok találkozni a többi önkéntessel és a szervezet dolgozóival, akik ténylegesen vadmacskák közé fognak vetni engem. Én meg ráadásul még fizettem is érte.
