- Az advent kora

Az advent szó a latin „adventus Domini” kifejezésből származik, ami annyit tesz: „az Úr eljövetele”. És „a szabadság nagy úr” (Nádas Péter).

Az idén ezt az időszakot különleges várakozás övezi - legalábbis azok részéről, akikben évek óta a beletörődés, a letargia, az állampolgári tehetetlenség szégyent, sőt indultot, haragot vált ki. Melléjük már – remélhetőleg – felsorakoztak a kiábrándult százezrek, a még a Hold hátsó oldaláról is látható permanens nemzeti kétharmadok eddigi fáklyavivői. És a fogadó küldöttségben helyet kapnak az üstökösvárásba belefáradt, „ha most nem is, de legközelebb”-et hajtogató ellenzéki protest- vagy inkább reflexszavazók is.

Habár kételkedem abban, hogy a messiás éppen most bukkanna fel Árpád népe előtt, azért a NE-Rendszer „hivatásos” bírálói felkészülhetnének, legalább választóik érdekében. Természetesen tudjuk, ellenzéki pártjaink (fa)kardcsörgető, morgolódó, egyszersmind kollaboráló attitűdjével nehezen összeegyezhető egy olyan magasabb rendű feladat- és áldozatvállalás, melyben a „nép érdekében” való foglalatosság fizetsége legfeljebb az utókor hálája lesz. Így igen naiv próbálkozás részemről, hogy meggyőzzem az ellenzéki pártelitet arról, próbáljanak láb mellé tett kiegyenesített, bár nem kifent kaszával beleveszni a hajnali ködbe egy időre. 

Jóhiszeműen feltételezve, hogy végsősorban egy csapatban szeretnénk játszani, az utóbbi hónapokban tapasztalt, látványos felindultság helyett reálpolitikusi – ne adj' isten, „államférfiúi” – bölcsességet, józanságot várnék el az első vonalban küzdő harcostársaktól, a kívánt győzelem szolgálatában.

Az idei önkormányzati és európai uniós választások előtt e lap hasábjain vetettem fel: próbáljunk elképzelni egy olyan forgatókönyvet, "mely szerint a különböző ellenzéki pártok vezetői önzetlenül, a demokrácia visszaállításának érdekében ideiglenesen lemondanának politikai szerepükről, hátrahúzódnának, programjuk egyelőre csak a rendszerváltás mikéntjére korlátozódna.” (A párttal [vagy] a néppel? június 4.) Fél év múltán, ha nem is a megváltó eljövetele következett be, de legalább a remény mindennapi megélése, egyre duzzadó tömegek számára.

Ahogy mondani szokták, helyzet van. És erre reagálni kell, útmutatást adni a megzavarodó szimpatizánsaiknak, lehetőség szerint a haza üdvét, és nem pedig saját(os) pártérdekeket szem előtt tartva. Ehhez kísérlek szerény fogódzót adni, mielőtt a mostani „helyzet” véleményezésére rátérnék. Felvázolnék egy olyan gondolati keretet, amelybe egyfelől elhelyezhető a másfél évtizedes valóságos magyar fejleménysorozat is, aminek eredménye lett a mára teljesen elburjánzott orbáni monokrácia (lásd Szabadság helyett szabottság [avagy a monokrácia rövid természetrajza], Népszava, 2019. február 3.). Másfelől pedig ez a séma talán segíthet egy fogalmi zavar tisztázásában is.

Képzeljünk el egy koordinátarendszert, amelyben a vízszintes tengelyen, szó szerint „balról jobbra” az ideáltipikus politikai eszmerendszerek helyezkednek el, kezdve a radikális ballal, majd jön utána a mérsékelt szociáldemokrata, középen a liberális, azon túl a konzervatív irányzat egészen a szélsőjobbig. A függőleges axison pedig alulról fölfele a politikai berendezkedések fajtái sorakoznak, kezdve a totális diktatúrától a puha autokrácián vagy az irányított, (fél)demokrácián, kívülről korlátozott hibrid rendszeren át az alkotmányos, parlamentáris – legalább többségi, de inkább arányos – népképviseleti szisztémákig. Az utóbbi skála zérus pontja felett lévő rendszerek közös jellemzői a jogállamiság, hatalommegosztás, jelesül a hatalmi ágak függetlensége, a fékek, az ellensúlyok megléte, a szabad sajtó, a véleménynyilvánítás, a személyi, politikai és a kisebbségi jogok gyakorlásának biztosítása, a független civil társadalom működésének törvényi garantálása.

Ezzel szemben a „negatív” tartományban az előbbiek ellentételeit, antitéziseit megtestesítő, azaz a pártállami önkényuralom, a hatalom koncentrációja, a vezérelvűség, a cenzúra és öncenzúra, az alternatív közösségek elleni intolerancia, a jogegyelőség helyetti jogfelettiség különböző szimptómáit felvonultató rezsimek variációi foglalnak helyet.

Ebben az egyszerűsített elméleti modellben eltekinthetünk olyan, egyébként fontos kiváltó okokként funkcionáló gazdasági körülményektől, történelmi örökségektől, morális megfontolásoktól, igazságérzetet borzoló, kriminális cselekményektől, melyek természetesen az adott társadalom működését a való világban folyamatosan befolyásolják.

Ugyanakkor van egy lényeges sajátosság ebben a politikai univerzumban, melyet semmiképpen nem szabad szem elől téveszteni. Nevezetesen az, hogy amíg a más oldali eszmék hordozói a horizontális váltógazdaságban rendszerint békésen cserélődnek – és ez gyakorta meg is történik demokráciákban –, addig konfliktusmentes átjárás sem az „alvilágból” a felsőbe, sem pedig megfordítva nem létezik. Más szavakkal, vízszintes irányú elmozdulás esetében általában kormányváltásról szoktuk beszélni, az ellentétes előjelű (vissza)fejlődést pontosabb lenne rendszerváltás névvel illetni.

Próbáljuk ezek után nyomon követni a 35 éves fejlődési pályát bejáró posztszocialista Magyarország útját, és főleg meghatározni jelenlegi pozícióit e hipotetikus hálózatban. Idézzük fel és jelöljük be a hazai eseményeket ebben a „uralomfajta-eszmerendszer mátrixban”. Honnan hová jutott ez az előhaladás, és milyen görbét írt le? Ezt a kérdést mindenkinek önmagának kell feltenni és rá feleletet adni, majd ezt a választ értékelni.

Abban viszont egyetérthetünk, hogy ez a rezsimet nem a demokratikus térfélen lehet megtalálni, ezt még az elvakult híveik sem tagadhatják le maguk előtt. A monokráciák közös jellemvonása a farizeus képmutatás, miszerint autoriter, önkényes, ellentmondást nem tűrő kormányzást gyakorol demokratikus köntösben patyomkin parlamentarizmus mellett. Erről már sokan és sokszor kifejtették vélekedésüket, így erről már nem tudnánk újat mondani. Arról viszont kevés szó esik, hogyan kellene viszonyulni ehhez a szituációhoz az ellenzéknek, mind politikai, mind erkölcsi aspektusból, milyen konkrét, prompt taktikát és hosszú távú stratégát kellene követni egy esetleges rendszerváltás elősegítése, hovatovább kikényszerítése végett.

Akár tetszik sokaknak, akár nem másoknak, momentán egyedül MP-nek és mozgalmának van esélye arra, hogy a NE-Rendszer lebontását elindítsa. Lerombolásról nem mernék beszélni, mert a Fidesz-hívők mellett ezek „alkalmi szövetségeseként” a sokadik kétharmad kisebbségi haszonélvezői, tétova és hezitáló – szó szerinti – képviselői nem döntötték még el, hogy vajon a párttal vagy a néppel egy-e az útjuk. Belenyugodni egy „bizonyított, bevált” kisdiktátorba, vagy bizalmat adni egy a demokrácia és a jogállamiság helyreállítását ígérő, de fogadalmát még be nem igazolt jobboldali disszidensnek. A megszokott rossz, vagy az ismeretlen bizonytalanság...

És mi van a baloldalisággal? Feladják és feláldozzák a népuralom oltárán, még ha csak ideiglenesen is? Mi lesz, ha csöbörből vödörbe esnek? Nem jobb, ha beérik demokrácia morzsákkal?

Ez a dilemma most nem kikerülhető azok számára, akik aktívan akarnák kivenni részüket a közügyek formálásából, de még az állampolgári kötelezettségüket komolyan vevő választókat is valószínűleg ez foglalkoztatja. Ennek feloldásához nyújthat segítséget a fent vázolt modell, melyből egy térbeli és főleg időbeli preferencia-sorrend elfogadására juthatunk. Nevezetesen

 amelyben a jobb és baloldali pártok szabályozott és „sportszerű” küzdelme eredményeképpen a pillanatnyi, változó erőviszonyok mentén fejlődik ki a konszenzusos demokrácia.

Ám ez majd a második fokozat lehet, előbb a koordinátarendszer vízszintes tengelyének negatív „alvilágából” kellene felvergődni. Ez nem tud sikerülni, ha az elsőként mászót a többi visszahúzza. Hátha rájönnek, hogy most „egy az utunk”. És igen, a párttal, és igen, a néppel. Ámen.

A szerző közgondolkodó.

–

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.