A falból jön az áram, a csőből a gáz. Természetesen. Mondhatni, kultúránk, társadalmi fejlettségünk része és fokmérője. Kényelmes. Nyilván senki sem gondolja, hogy ezt olyan könnyű odavarázsolni, de a legtöbben úgy vélik, pénzükért cserébe, okos emberek megoldják.
Pedig az egy mozdulattal felkapcsolható villany, fűtés vagy klíma mögött hatalmas feszültségek, bizonytalanságok, sötétség, ármány, korrupció és törvényesített bűn áll. Ma, 2024 tényeken túli világában, az összeesküvés-elméletek és a tömegmanipuláció korában talán kimondható: ebbéli kényelemünk is jól összefűzött politikai, gazdasági és műszaki átveréseken alapszik, aminek meglesz majd a böjtje. A mögött, amit a világpolitikában nem értünk, sokak szerint a legtöbbször az energetika áll. Úgy vélik, az USA is csak azért bombázza a Közel-Keletet, hogy az amerikai középosztály olcsón száguldozhasson Cadillacjével a 66-oson. A hatalmas pénzeket mozgató energetika, áttekinthetetlensége okán, kétségkívül eszményi pénzmosoda. Ennek finom jele, hogy az energetikai szakemberek maguktól sosem fogalmaznak közérthetően. Nem érdekük. Így ma is bármiből bármit levezetnek. Ezt a helyzetet irigyelte el Orbán Viktor is, aki a 90-es években még e témában is nyugatos szemléletet képviselt, ám mostanra már a legsúlyosabb, szovjet típusú „fejlesztési” elveket. Sőt, Rákosit és Kádárt is túllicitálva, az országot gondos választói agymosás mellett, eltökélten igyekszik Putyin kezébe játszani.
2004-es uniós csatlakozásunk idején, Orbán első négy éves kormányzása után az energiarendszer sok szempontból a 90-es évek jegyeit mutatta. A Horn-kormány időszakában a legtöbb nagy erőművet és energiaszolgáltatót nyugati kézbe adták, a Molt pedig tőzsdére vitték. Ez kellő alapul szolgált az Európai Unió piacfelszabadítási törekvéseinek érvényesítéséhez. Bár a közművek több eleme „természetes monopólium” – nincs értelme, úgymond egymással versengő vezetékeket a falba kötni –, az érintett cégek, erre hivatkozva, olyan területeken is igyekeztek kizárólagos jogokhoz jutni, ahol az EU szerint érvényesíthető a több szereplő jótékony hatása. 2000-ben például az idén júniusig a kulturális és innovációs tárcát vezető Csák János azért távozott a Mol éléről, mert az akkori Orbán-kormány nem emelte „piaci” szintre a lakossági gázárat. Mi több, a Mol, ezzel a lendülettel, 2006-ra, a központi gázkereskedelem mellett a -tárolást is eladta az akkor már hazai energiaeszközöket is birtokló, német E.ON-nak. Bár a liberalizáció a céges piacot legalábbis nem döntötte romba, a lakosság körében kudarcot jelent.
Míg a 90-es évek magánosítási bevételei elpárologtak, az így megjelenő külföldi befektetők a 2002 után hivatalba lépő szociálliberális kabinetek hivatalnokainál sikerrel járták ki a fejlesztéseikhez szükséges lakossági rezsiemeléseket. Bár ezek alapvetően az olajpiacot követték és az Orbán-kabinet 2020-ig sokkal több árcsökkentést szabotált, a hazai háztartások energiadíjai 2010-re kétségkívül az uniós élbolyba kerültek. A lakossági piacosítás egyik mintapéldájaként 2008-ban 8 százalékos gázárkedvezménnyel jelentkező Emfesz Kft. az ukrán Dmitro Firtast és az orosz maffiafőnökként ismert Szemjon Mogiljevicset is felvonultató hátterének összekuszálódásával, 2011-re dicstelen véget ért. A 2007-ben a Mol felvásárlását zászlajára tűző, osztrák OMV elleni védekezés viszont úgy összekovácsolta a kormányzó szocialistákat az akkor ellenzéki Fidesszel, hogy az olajcsoport vezetősége máig elmozdíthatatlan. Az OMV orosz háttérkavarásoktól eredendően sem mentes Mol-részesedését 2009-ben megszerző, Kreml-közeli Szurgutnyeftyegaztól a csomagot – így Putyin jóindulatát – az Orbán-kormány 2011-ben, félezer milliárdunkkal váltotta meg. A Mol-részesedést és így a tőle évente várható, több tízmilliárdos osztalékot azóta a magyar állam névleg köz-, valójában NER-érdekű alapítványoknak ajándékozta.
A 2010-ben hatalomra kerülő Fidesz-KDNP, választási ígéreteihez híven, tényleg megkezdte a hazai közművek „visszaszerzését”.
Ennek egyik eszközéül szolgált a 2013–14-es „rezsicsökkentés”, vagyis a lakossági díjak mérséklése és befagyasztása, ami értelmezhetetlenné tette a befektetők megtérülési várakozásait.
Így, 2021-re, az addig csak villamosenergiával foglalkozó, állami MVM-hez került az E.ON-tól az ex-molos gázüzletág, valamint több áram- és gázhálózattal együtt a teljes hazai lakossági energiaszolgáltatás. Az 1995-ben szintén német kézbe kerülő, széntüzelésű, környezetszennyező Mátrai Erőművet az MVM négy éve már a közben a Titászt és a Tigázt is megszerző Mészáros Lőrinc-érdekeltségektől vásárolta ki. A harminc éve megjelenő német, francia, olasz, amerikai, svájci, brit, finn vagy épp japán befektetők közül, néhány áram- és gázhálózat gazdájaként, jószerével csak az E.ON maradt.
Az Orbán-kabinet a Szurgut-ügy sajátos lezárása után, a nyugati multik kiszekálása mellett egyre inkább Moszkva felé fordult. Így, miután az általuk ellenzékből még harcosan támadott orosz vezetéktervek és gázvásárlás lelkes támogatóivá váltak, 2014-ben Orbán és Putyin puccsszerűen megállapodott a Paksi Atomerőmű orosz bővítéséről is. A kormányfő ezzel nem csak addigi, pályáztatási ígéreteiket dobta sutba, de azokra az – évtizedekkel korábban még általa is vallott – jelzésekre sem hallgatott, hogy egy korszerű, környezetkímélő energiarendszer nem csak „nagyvasak” beépítésével fejleszthető, ami ráadásul növeli a korrupcióval, balesettel, terrorizmussal, vagy épp a háborúval szembeni kiszolgáltatottságot is. Utóbbira épp Putyinék szolgáltatnak példát Ukrajnában.
Sokáig olybá tűnt, hogy bár a „rezsicsökkentésnek" nevezett, az energiaárakat Kádár után ismét a határon „megállító" politikai termék nyilvánvaló vakrepülés, a tőzsdék beesése okán az Orbán-kabinet még keres is rajta. Míg a Covid-válság további mélységekbe lökte a piacokat, 2021-re Moszkva és Brüsszel egyre élesebb csörtéi nyomán az európai gázárak is meglódultak, ami felhúzta a piaci áram-, illetve kisebb részben az olajárakat is. 2021 végén Orbán mégis tető alá hozott Putyinnal egy, a korábbit felváltó, 15 éves, tőzsdei árazású gázvásárlási szerződést, amit az akkori választási kampányban ellenőrizhetetlen, később hazugságnak bizonyuló állításokkal védtek. Miután az EU, Ukrajna 2022-es februári orosz lerohanása miatt kereskedelmi korlátozásokkal sújtotta Moszkvát, a nyáron Putyin a legtöbb EU-tagállam gázcsövét elzárta. Mivel emellett ismeretlenek felrobbantották az Északi Áramlat nevű, tenger alatti orosz-német gázvezeték háromnegyedét is, augusztusra a tőzsdék több ezer százalékkal drágultak. Bár a folyamat emelte Moszkva megmaradó – így magyar – megrendeléseinek bevételeit, a felforduláson a leginkább az európai keresleti pánikot tengeren szállított, cseppfolyósított földgázzal lehűtő USA nyert.
Az Orbán-kabinet persze teljesen más mozit nézett, amit a 2022-es választási kampányra százmilliárdokkal kitömött propagandagépezet nem is hagyott szó nélkül.
Míg tudálékos fejtegetéseikből a magas energiaárak okaként az Ukrajna elleni orosz támadás szinte meg se jelent, súlytalan féligazságok körmönfont felnagyításával, Putyinon kívül mindenki mást hibáztattak; főképp Brüsszelt, Washingtont, Berlint, vagy épp a létharcot vívó ukránokat. A tényeken túli világ agyamentségét tükröző, választóik körében megütközést nem keltő plakátkampányuk nem Moszkvát, hanem Brüsszelt vádolta bombázással. Bár az Orbán-kabinet álszent békepártisága a gyakorlatban Ukrajnát, az EU-t, a NATO-t, sőt, újólag Magyarországot is Putyin előtti behódolásra ösztönzi, híveiket e hazaárulás sem zavarja. Bár a piacnak kitett céges energiaárak, az általános inflációt is felrántva, EU-szerte Magyarországon ugrottak meg leginkább, Orbán Viktor az önkritika mételyét az uniós versenyképesség ostorozásával tartja távol magától.
Bár a 2022 nyári piaci káoszban a kabinet, választási ígéreteit megszegve, a 2014-es lakossági áram- és gázdíjakat az átlagfogyasztás felett megtöbbszörözte, az ebben érintettnek vélt, körülbelül 25 százaléknyi háztartási fogyasztás elillant – ami újfent bizonyítja a takarékosságra ösztönző magas energiaárak politikailag vállalhatatlan szakmai alapvetését. Pedig a kampányban, az amúgy kérkedően vallásos kormányfő, nyugatos energiahatékonysági felvetései miatt, Márki-Zay Péter akkori ellenzéki miniszterelnök-jelölt édesanyjának emlegetéséig süllyedt. Az átlagfogyasztás alatti lakossági energiadíjak mindenesetre a több ezer százalékos piaci árugrások közepette is 2014-es szintjükön maradtak, amire szorgos propagandistáik rendszeresen emlékeztetnek is. Azt már ritkábban említik, hogy ez a csoda a „rezsialapon” keresztül a magyar adófizetők, illetve a felhizlalt államadósság visszafizetésére kényszerített unokáink több ezermilliárdjával növelte a moszkvai csekket, amiből Putyin bombázhatja Ukrajnát. Ennek kapcsán az illetékes Szijjártó Péter évek óta sajátos gőggel ismételgeti, hogy az orosz gázvásárlás oka „a fizika”, és ideológiai nyilatkozatokkal nem lehet fűteni. A külgazdasági és külügyminiszternek alighanem hamarosan mégis számításba kell vennie a beszédei elégetéséből kinyerhető energiát. Míg ugyanis mára az orosz ellátásból ki nem zárt országok is következetesen állnak át más forrásokra és megoldásokra, addig az Orbán-kabinet által harcosan védett orosz beszerzés tételes EU-tilalom nélkül is egyre nehézkesebb. Meglehet, Paks 2 eddig fixként hirdetett, 12,5 milliárd eurós – mai áron, kamatok nélkül, 5 ezer milliárd forintos – költségének emelési engedélye viszont további ezermilliárdjainkkal kecsegteti Putyint.
Arra, hogy az úgymond versenyképtelen uniós tagállamok fejlesztései elhúznak mellettünk, olyan kellemetlen jelek utalnak, mint az esetenként EU-rekorder magyar piaci áramár.
Bár a kormány a korszerűség jegyében pártolja az egyre terjedő napelemeket, energiapolitikájuk révén belföldi áramra egyelőre leginkább a tikkasztó, a növényeket felperzselő nyári nappalokon számíthatunk, emellett pedig vannak orosz rajzaink egy vitatott és talán soha el nem készülő atomerőműről. Emellett az „energiafüggetlenségről” álmodó kabinet függőségnövelő gázerőműveket építene, kitolták a füstokádó mátrai szénblokkok üzemidejét és hasonlót terveznek az egyre akadozó, jelenlegi Paksi Atomerőművel is. A némiképp szintén egyoldalú, nyugatias közműfejlesztési javaslatok a kormány tetteiben nem, vagy alig jelennek meg. Ehhez képest az országba csábított autó- és akkugyárak hamarosan óriási áramigényt támasztanak.
A politikai hátterű hibás fejlesztési irányok miatt így az uniós csatlakozás óta eltelt két évtized a magyar energiaipar krónikáiban leginkább elvesztegetett időként jelenhet meg.
Az árstop-affér
A legnagyobb hazai cégnek számító Mol a közhiedelemmel szemben magántulajdonú, bár a vállalat harmada NER-érdekű alapítványoké, és a 2000 óta lényegében változatlan csúcsvezetőség is birtokol papírokat. Az olajcsoport, személyes barátságok révén is, a nemzeti-konzervatív holdudvar része. Még ha a kormány rá is jár a „magyar multi” tetemes nyereségére, e lépéseket érezhetően méltányos háttéregyeztetések előzik meg. Így a Fidesz-KDNP, folyamatos ellenzéki hőbörgéseiken túllépve, kormányon leginkább csak srófolt az üzemanyagadókon. A 2021 novemberében bejelentett „üzemanyagárstopot” viszont mintha mégse egyeztették volna mélységében a Mollal. A pancser részletszabályok miatt így a hazai üzemanyag-ellátás 2022 végére összeomlott. Az árstop eltörlését december elején – természetesen Brüsszelre mutogatva – a kancelláriaminiszter és Hernádi Zsolt Mol-vezér együtt jelentette be. Azóta a „béke” annak ellenére is helyreállni látszik, hogy Nagy Márton nemzetgazdasági tárcavezető visszatérően „beavatkozással” fenyegeti az üzemanyag-kereskedőket, ha átlagtarifáik a szomszédos országok szintje fölé nőnének. A Mol tavaly megkapta a hazai hulladékipar irányításának 35 éves jogát is. A mégoly nemes célok egyelőre leginkább az 50 forintért visszaváltható palackok guberálóinak látványos térfoglalásában öltöttek testet.
