Sydney Pollack méltán legendává lett filmje, amit Horace McCoy azonos című regénye ihletett, a gazdasági világválság idején egy olyan maratoni táncversenyen játszódik, ami kifulladásig zajlik. Aki a padlón marad, kiesik, mint egy bokszmeccsen. A legtöbben a megélhetésükért küzdenek izzadtságos elkeseredéssel.
2040-be, egy tévés tehetségkutató és valóságshow keretei közé helyezte át a történetet Galambos Attila a József Attila Színház számára, ahol A lovakat lelövik, ugye? – Show címmel adják. Ez kicsit ugyan időben eltávolítja tőlünk, de ettől még nagyon is a máról van szó. A manipuláció mindinkább elhatalmasodó természetrajzáról. Arról, hogyan lehet elhitetni emberekkel, hogy valami az ő érdekük, amikor egyáltalán nem az. Hogyan lehet humanitárius célokat fennen hirdetve arcátlanul kizsákmányolni, megalázni őket? Miként lehet tehetségkutatónak álcázni azt, ami valójában pénzhajhász, minden jó ízlésen keresztül gázoló, alpári szórakoztatás? A legnagyobb megpróbáltatások árán is folytatódik a verseny a nagy pénzzel járó fődíjért, esetleg a hírnévért is, mert a legatyásodott emberek mint Messiástól, ettől a nemtelen vetélkedéstől remélik kilátástalanná vált sorsuk jobbra fordulását.
Érdekesség, hogy Avtandil Varszimasvili, a Tbiliszi Színházi Központ & Liberty Színház előadásában, ami tavasszal a Nemzeti Színházban vendégjátékon volt látható, ugyancsak egy tévéshow keretei közé helyezte a produkciót. Volt benne egy lúdbőröztető műsorvezető. Dzsba Kiladze a kiszolgáltatottságból aljasan otromba üzletet csináló, a versenyzőket a végtelenségig kihasználó elvetemült alakot formázott jelentős alakításában. Ahogy megjelent előttünk, már lerítt róla az álságosság. Erre a típusra mondják, hogy a szeme sem áll jól. Kedveskedése álca. Mosolya mesterkélten fagyos. Szívélyesnek tűnő hangsúlyai egyik pillanatról a másikra fenyegetővé válnak. Ígéreteinek többsége hazugság. Behúzza a csőbe az áldozatait. Galambos Attila beleírt a szövegbe egy női műsorvezetőt is. Horváth Csenge és Lábodi Ádám nem játsszák ennyire agyasan, fajsúlyosan elvetemülteknek őket. Linda C., mint műsorvezető inkább csak manipulátor tanonc, aki még tele van naivitással, időnként tán nem is sejti, milyen förmedvényhez asszisztál, s amikor már kezdi megorrontani, elhárítja magától a lelkiismeret-furdalás csiráját is. Műsorvezető társa, Rocky Gravo viszont profi hazugság- és hamis illúziógyártó. Folyékony magabiztossággal, fenyegető üzemmódba is gátlástalanul átváltva löki a süketet. Miközben nyilvánvaló, ő is csak marionett figura, skrupulusok nélkül azt mondja, amit megrendelnek tőle. Ha az ellenkezője lenne az ukáz, azt a dumát lökné, hajtaná végre, a legcsekélyebb dilemma nélkül. Akik még jócskán megérik a pénzüket, azok a zsűri tagjai. Celebeknek tűnnek inkább, mint művészeknek. Papp Janó jelmeztervező csiricsáré, fénylő, ruhákba öltöztette őket, önimádó pojácákként parádéznak Quintus Konrád, Fehér Anna, Lukács Dániel megszemélyesítésében. Leginkább ők akarnak tündökölni a fényben. Jópofiznak, idétlen megjegyzéseket tesznek, önelégülten nagyképűsködnek. A versenyzők többsége pedig hülyét, ha úgy tetszik, majmot csinál magából. Később lesznek is, akik majomjelmezben jelennek meg. A jelentkezők zöme már akkor kivetkőzik önmagából, amikor még csak azért folyik a vetélkedés, ki az, aki bekerül a tévéshow-ba, és ki az, aki kapásból kiesik – sokszor a zsűritagok meglehetősen önkényes, pöffeszkedő döntése nyomán. Ha valakit kiejtenek, arra pisztolyt fognak, és szerencsére nem tölténnyel, félig-meddig játékosan lepuffantják, az illető pedig megszégyenülten eltakarodik. Olykor csak villanásnyira mutatkoznak meg a jelöltek, és máris szedhetik a sátorfájukat, akár megvető pillantások, lekicsinylő hangsúlyok kíséretében. Túl könnyed és túl hosszú nekem ez a rész, csak jönnek és jönnek egymás után a sikerre áhítozók. Nem jelenik meg igazán a nyomoruk, a pénzre szorultságuk, a manipuláltságuk, jobbára felszínes, akár dilettáns produkciókkal nevettetik ki magukat. Nem sokkal több ez, mint az olyan műsorok, amilyeneket parodizálni akarnak. Ez tölti ki az első rész döntő hányadát, már nem is nagyon tudok nevetni az újabb és újabb blődségeken, némiképp el is unom ezt az elnyúló mustrát.
Ezt még sikerül tetézni azzal, hogy közönségszavazást is beépítenek letöltendő telefonos applikációval, jókora „hókuszpókusszal”. Azt lehet megszavazni, hogy ki kapjon a tánc közben plusz tíz perc pihenőt. De ennek aztán semmi dramaturgiai következménye nincs; azonkívül, hogy bejelentik, ki a nyertes, nem látjuk, ahogy például élvezi az elnyert pihenőt, még a szavazati arányokat sem tudjuk meg. Ez így mesterkélt, ellentétben például a Hajmeresztő című krimivel, amiben tényleg az lesz a gyilkos, akit a közönség megszavaz.
Maga a táncverseny gyakran erőteljes. A szereplők nem kímélik magukat, valóban sok energiát adnak bele, ahogy egykor a legendás vígszínházi produkció színészei is tették, most is többen csatakosra izzadják magukat. A sok szereplő pontos, összehangolt munkája tiszteletet parancsol. Hargitai Iván rendezése most is hathatós csapatot épít. Olyan ez a borzasztó táncverseny, mint a működésbe hozott lakmuszpapír, megmutat rejtett tulajdonságokat is. Valamennyi színész markáns karaktert teremt, olyanokat, akiknek fáj az élet, de mindenáron, ha törik, ha szakad, próbálnak kivergődni a gödörből. Az előadás sejteti, hogy nem sok esélyük van rá. Ez a show nem kiút, hanem mocsár, amiben végképp el lehet süllyedni. Emberek kiárusítása, földbe döngölése. Pikali Gerda Gloria Beatty, Fekete Gábor pedig Robert Syverton, ők a totálisan kikészülő főszereplők, és végkifejletként eldördül majd egy kegyelemlövés. A férfi a saját kérésére, sőt rimánkodására lövi le a nőt, ahogyan a törött lábú lovakat szokták, hogy ne szenvedjenek tovább. Horesnyi Balázs díszletének fő eleme a show címét hirdető hatalmas betűkből áll össze. Az említetteken kívül Fila Balázs, Szabó Emília, Horváth Barnabás, Zöld Csaba, Szabó Gabi, Kiss Gábor, Kónya Merlin Renáta, Kucskár Kamilla, Blazsovszky Ákos, Chajnóczki Balázs, Veres Dóra, Fáncsik Roland, Fazekas Zsuzsanna és még jó néhányan állnak a vártán.
A téma benne van a levegőben. A Nemzeti Színház tavasszal King Lear Show címmel mutatta be Kirill Fokin darabját, aki valóságshow keretei közé helyezte Shakespeare művének modern kori szereplőit. A József Attila Színház előadása is felhívja a figyelmet arra, hogy a média milyen veszélyesen képes magából árasztani a mételyt.
