Így inkább csak egy hivatalosan elismert autonóm államról beszélhetünk, amelynek saját határa, fővárosa és parlamentje van, emellett teljes katonai fennhatósága a területén. Egy utazás technikai kérdés, de ha mindkét országot meg szeretnénk látogatni, akkor azt Irak felől kell tennünk, mert bár Kurdisztán rendelkezik saját vízummal, de azt az iraki határnál nem fogadják el. Ha már itt tartunk, Kurdisztán a stopposok paradicsoma, ahol a katonák megállítják az autókat, hogy megkérdezzék a sofőrt, merre megy, és elvinne-e. Így esett meg, hogy szinte mindennap visszastoppoltam Moszulba, s a határon az iraki és a kurd katonák, a pesmergák is már névről ismertek. Again you, Penze? – kérdezték a sajátos angolságukkal. Nem sikerült a nevem rendesen kiejteni, így lettem Penze.
Volt, hogy még fogadást is kötöttek, vajon aznap hányszor megyek át a határon.
Le föl járkáltam, és mindig egy sajátos perspektívát kaptam az ott élőktől. Lalish-ban a jezídik éves szent ünnepébe csöppentem, Akréban egy szúfi szertartáson vettem részt, voltam az asszírok éves találkozóján.
Persze a sokszínűségnek ára van. Nem könnyű a vallások között megfelelően lavírozni, nem mindenki boldog, cserébe iraki Kurdisztán óriási fejlődésen megy keresztül. Erbil a nyugati országok nagyvárosaival vetekszik, az emberek jól élnek, és a régió a biztonságosak között szerepel. Hogy minek köszönheti státuszát? Az ISIS térhódítása sokkal itt kisebb volt mint amivel Iraknak kellett szembenéznie. A lenullázott Irakkal szemben a kurdoknak lehetőségük nyílt a fejlődésre, amivel úgy tűnik, éltek is. Évről évre egyre nagyobb befektetői potenciál rejtőzik a gazdaságukban. A kurdok végre egy földet a hazájuknak hívhatnak, amelyet mindennél jobban szeretnek.
Egy kurd barátom, Ahmed nagy hévvel meséli: – Nem kaptam meg a Schengen-vízumot, mert azt gondolták, hogy Európában akarok maradni. Pedig én mindennél jobban szeretem ezt a Földet – mutatja heves kézmozdulatokkal.
Csak mosolygok, mert a szeme mindent elárult. Annyira szereti ezt a helyet, hogy arra hirtelen még én is büszke lettem.
Közben egy másik barátot is szereztem, Omert. Ő Nyugat-Kurdisztánból jött pár napra Erbilbe. Ő is arról mesélt, hogy mennyire szereti a várost, és az itt élőket, itt szabadnak érezheti magát, nem úgy, mint Törökországban.
Megkérdezem, mi az akadálya annak, hogy ideköltözzön. Ez a válasz: – Az ingatlanárak az egekben, nem tudom idehozni az egész családom, úgyhogy nekünk marad Törökország, de az Erbilben élő emberek, kurd testvéreim legalább szabadok.
Az itt élő népcsoportok ki voltak téve viharos időknek. Népirtás, üldöztetés kirekesztés és nyomor. Azonban politikai ügyeskedéssel és szorgalommal mára az egyik olyan hely kelet felé, ahova nagyon is érdemes elutazni. Az egyetlen kockázat, hogy rejtett taposó aknára lépünk. És ez valódi veszély, mert az iráni határon teleaknáztak mostanra nagyon közkedvelt helyeket. A helyiektől megtudtuk, hogy az ösvényről sosem szabad letérni. Bár nem beszéltünk közös nyelvet, de a földre mutattak, majd imitálták a robbanást. Azonnal megértettük. Néhány száz méterre első kézből láttunk megjelölt bombákat, amelyek még mindig élesek az ösvény szélén. A környéken pedig katonai drónok repkednek a terepet pásztázva. Iráni és kurd eszközök egyaránt. Itt vezetett az egyik legforgalmasabb út, az olajat szállítják rajta Iránba. És jött a fekete leves. Az egyik ellenőrző pontnál a legkisebb gatyamadzagig szétszedték a táskámat és a ruháimat. Mivel hosszú távon utazom, így nálam volt a drónom, ami úgy tűnik, több bajba kever mostanában, mint szeretném, mert végül őrszobán, 5 órás kihallgatáson végeztem. Ahol, egy katona félig angolul beszélő unokatestvére fordított, és rendszeresen félrebeszélt, úgy állított be, mintha ellenségesen válaszolnék. Őszintén: megizzadtam. Az idő múlásával nagyon elegem lett. Felhívtam nemrég megismert barátaimat, akik nagyon szépen beszéltek angolul. A végére oda jutottunk, hogy a teljesen ellenséges hangulatból 10 perc alatt átfordult a történet. Ebéd meghívás lett a vége, és nagy elnézések közepette még el is vittek három faluval arrébb, ahol könnyebb lesz az utamat folytatni. Még a drónomat is visszakaptam. Itt azért éreztem, hogy ugyan ebből eddig nem volt baj, de ez csak a szerencsémnek volt köszönhető.
A kurdok lelkét nagyon nem könnyű megérteni, talán az egyik olyan régió, amely még mindig inkább egy kérdőjel a fejemben, mintsem valós, letisztult tapasztalat. Rengeteg kedves emberrel találkoztam, elképesztő mennyiségű ételmeghívás és családoknál alvás. Azonban volt némi árnyoldala az egésznek. Pár kurd kikezdett, mint fehér emberhez, sokan nem igazán voltak hozzám segítőkészek, mondhatni teljes pökhendiséggel lepattintottak, és jópár alkalommal találkoztam olyan megnyilatkozásokkal, amelyek egy különös felsőbbrendűséget jeleztek. Bár elképzelhetetlen szeretetet és varázslatos pillanatot kaptam, de azért néhány fent említett incidens után már fenntartásokkal kezeltem az embereket, sokszor minden alap nélkül, mint utóbb kiderült.
Végül eljutottam Lalish-ba, ahol egy újévi ünneplésbe csöppentem, nem véletlenül. Erről és arról, hogyan kerültem kapcsolatba az ISIS terrorszervezettel amelytől végül nem kaptam engedélyt, hogy meglátogassam a jezídi népirtás egyik legfontosabb helyszínét, a következő cikkben számolok be..
