Csatári Bence Kóbor Jánosról szóló kötete megérinthetett volna. (Nem így történt.) Jó sorsom folytán ugyanis ugyanabban az előadóban tehettem le és vehettem fel a kabátomat az E épületben tartott koncertek előtt és után, ahol az Omega tagjai öltöztek, sőt két Omega-blokk között bazseváltam is korábban a Kinizsi utcai klubban.
E meglehetősen részletes könyvben benne is van, hogy a „Bimbula” úttörőzenekar fellépett a Kinizsiben; azt már én teszem hozzá, hogy a gyerekbanda Beatang néven játszott, csak a tévés Tízen Túliak Társaságában „Bimbulára” keresztelték, és valamiért így jelent meg nyomtatásban is. (A Pajtás újság kétoldalas cikket írt rólunk, abban Beat-Hangra finomítottak.)
A lényeg az, hogy gyerekkoromban minden vasárnap közelről láttam az Omegát, és hallottam máig legismertebb számait, a Gyöngyhajú lányt, a Petróleumlámpát, a Tízezer lépést, a Trombitás Frédit, a Régi csibészeket, ezért aztán meglepett az a sommás megállapítás, hogy a zenekar „két legemblematikusabb figurája Kóbor János és Benkő László”.
Noha Kóborral jóban voltam, miként Laux Józseffel és Mihály Tamással is, a leginkább jelképes alaknak Presser Gábort tekintem, hiszen az együttes az ő szerzeményei nélkül nem lett volna az, ami lett. Még akkor sem, ha nélküle vált felső középkategóriás együttessé Nyugaton, ahol az NSZK-ban és Svájcban valóságos Omega-hisztéria tört ki a hetvenes évek közepén, és a Timerobber című albumból több mint egymillió példányt adtak el angolszász területeken.
Nyilvánvaló: az Omega a magyar rockzene történetének leginkább nemzetközi alakulata, amely – a könyv tanúsága szerint – 1974. augusztus 20. és 1976. február 14. között egyetlen koncertet sem adott Magyarországon, ellenben évi kétszázat nyomott le külföldön.
Pedig az LGT-hez szegődő „hűtlen barátok”, Laux és Presser – valamint a szövegíró Adamis Anna – távozása után Kóbor azon gondolkodott, hogy leporolja építészmérnöki diplomáját, és felhagy a zenével.
Jól tette, hogy nem tette.
Kedvezett nekünk és magának is, hiszen joggal említette a szikár stílusú szerzőnek, aki azzal nem vádolható, hogy ne lett volna alapos, hiszen egy éven át 200 órát interjúzott a legendás énekessel: „Az a közösségi élmény, amelyben sok-sok éven át részünk volt, talán csak a templomokban és a sportpályákon élhető át.”
A könyv legjobb részei amúgy is Kóbor bemondásai-megfogalmazásai. Például ez: „Magunkat soha nem tekintettük virtuózoknak, így megnőtt a szerepe a csapatjátéknak.” Vagy (miután egy szombathelyi koncerten törött pohárral megdobták, és a Markusovszky Kórházban kellett összevarrni a sebeit): „Ahhoz képest, hogy John Lennont lelőtték, még olcsón megúsztam.” Továbbá: „Nem voltunk forradalmár típusok. Mi soha nem akartunk direkt módon politizálni, nem is mentünk neki a rendszernek.”
Az utóbbiak jelentős mondatok, mert a kötetet átszövi a mai hatalom szellemében fogant napi politizálás, de kizárólag az író részéről. Kóbor rendre kitér az ilyesmi elől. Az énekes még azt is, hogy a magyar zenekarok közül egyedülállóan befutottak Nyugaton, úgy idézte fel: azért is tölthettek annyi időt az imperializmus fészkeiben, mert „soha nem tettünk semmiféle dehonesztáló megjegyzést a Kádár-rendszerre.”
S ha már a mostani rezsim körül forgunk, hiátusa a műnek a tagok kései külön állásának kibontása, mert ez – talán tapintatból – elmaradt. A lényeget mindenesetre másképp tudom Mihálytól és magától Kóbortól, mint ahogyan az megjelent (pontosabban: nem jelent meg).
Ezzel együtt a 442 oldalas könyv dokumentumértéke vitathatatlan, több történetet alighanem először ismerhet meg az olvasó. Számomra nóvum volt, hogy Kóbor azért nem mehetett az együttessel 1968-ban Londonba, mert elütött egy kislányt, s hogy az Omega konkrétan eladta Ajánlott útvonal című dalát a Boney M.-nek, amely Ten Thousand Lightyearsként jelentette meg azt Wild Planet című nagylemezén. (Azért a Tízezer fényév bármennyire hajaz is a Tízezer lépésre, olyan fordulat az angol szövegben nincs, mint az Ajánlott útvonalban: „Dobozi utca, Teleki tér, / az ember néha leragad a Keletinél.”)
Napjaink uralkodó köreiben nem kelt majd örömöt annak felelevenítése, hogy két olyan művész is komoly szerepet játszott az Omega történetében, akit manapság rendre „hazaárulónak” neveznek némely békeorgánumban. Koncz Zsuzsa Kóborékkal lépett fel 1963-ban a Várklubban, valamint az ugyancsak kultikus Ezek a fiatalokban, míg Bródy János megannyi Omega-nóta szövegét jegyezte titokban,
s ő álmodta meg Gammapolist is. (A földön kívüli világot megelevenítő lemezből 680 ezer példány kelt el, e tekintetben nincs párja a magyar rockpiacon.)
A kötet legszebb szakasza a befejezés, amely az ötödik Omega-album számainak egyikét idézi fel az elhunyt Kóbor emlékére: „Én elmegyek, szólt a kisgyerek, / neked elmondom, másnak senkinek, / majd addig megyek, hol lesz egy kis sziget, / ahol boldog leszek.”
Infó: Csatári Bence: Kóbor - Az utolsó interjú. Helikon Kiadó, 2024
