- Marseille-től minden más

A nagyharang ötvenöt éve, 1969. december 3-án kondult meg. Noha az 1967-ben szédítő mérleggel kitaszított, majd parancsszóval visszarendelt Illovszky Rudolf 1971-72-ben még bevezette a válogatottat Európa legjobb négy csapata közé és az olimpiai döntőbe, a magyar futball széthullása a francia városban, az Illovszky helyére vezényelt Sós Károly dúlása idején kezdődött.

Az elátkozott helyszínről november 13-án Pozsonyban állapodtak meg, kétnapos kötélhúzás után. Szóba került Belgium, Hollandia, Lengyelország, az NDK, Olaszország is, de 24 óra után nem született egyezség. Aztán másnap kikötöttek Marseille-nél.

Azt a vb-pótselejtezőt – Illovszky félretételén és Sós bevetésén túl – egy értelmetlen, a következő ciklusban már meg is változtatott FIFA-szabály miatt kellett megrendezni. A regula rögzítette: ha a selejtezőcsoportok első két helyezettje között a kvalifikációs szakasz végén pontazonosság van, akkor az érintetteknek play-off mérkőzést kell vívniuk a vb-részvételért. A magyar csapat úgy a gólarány (16:9, illetve 12:6), mint az egymás elleni eredmények (2:0, 3:3) tekintetében felülmúlta a hozzá hasonlóan 9 pontos csehszlovák csapatot, de mindez nem számított, menthetetlenül pótselejtezni kellett.

Nehezített körülmények között, mert Páncsics Miklós, Albert Flórián és Kozma Mihály sérült volt, Szűcs Lajos eltiltás miatt nem játszhatott, s bár Dunai Antal a csapattal utazott, Franciaországban kiderült az, amit valószínűsíteni lehetett: nem épült fel teljesen. A keret persze így sem volt gyenge, többségükben olyan labdarúgók szerepeltek benne, akiket a mai viszonyok között 50 millió eurótól fölfelé értékelnének a nemzetközi piacon.

A névsor így festett: Szentmihályi, Noskó, Göröcs, Fazekas, Bene, Zámbó (mind Újpest), Mészöly, Ihász, Menczel, Puskás Lajos, Farkas (mind Vasas), Kelemen, Kocsis Lajos (mindkettő Honvéd), Tamás (Diósgyőr), Halmosi (Szombathely).

De hiába lenne most Mészöly Kálmán, Göröcs János, Kocsis, Fazekas László, Bene Ferenc, Farkas János 100 milliós nagyságrendű játékos, a csehszlovákok simán 4:1-re győztek. Jozef Adamec, a gólszerzők egyike – aki 1962-ben vb-ezüstérmet nyert Csehszlovákia együttesével – egyszer Kassán el is magyarázta nekem, miért. Azért – mondta –, mert a magyarok Koppenhágában (2:3) és Prágában (3:3) menet közben lezárhatták volna a történetet, de eljátszották a tuti esélyt. S az, aki nyert állásban ennyit ront, a végén rendszerint veszít.

A találkozót a rádióban közvetítő Szepesi György így emlékezett arra a dermesztő téli estére: „A sokkot csak az 1954-es, berni sorscsapáshoz tudom hasonlítani, már amennyiben egy vb-pótselejtező összevethető egy vb-döntővel. Marseille-ig egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy a magyar válogatott ne vívja ki a világbajnoki szereplés jogát. Ráadásul mindössze három év választott el bennünket attól, hogy 1966-ban, örökké felejthetetlen vb-mérkőzésen legyőztük a brazilokat, és abban a három esztendőben a magyar együttes egyáltalán nem gyengült.”

Göröcs úgy vélte: „Marseille-ért elsősorban Sós Károly okolható, hibát hibára halmozott. A Velodrome-ban bejött az öltözőbe, s azt mondta: a szokásos ötezer helyett hatezer forint lesz a prémium. Ennyi volt a taktikai utasítás.”

Mészöly, aki azt a 4:1-et „a második mohácsi vésznek” nevezte, szintén ejtett néhány keresetlen szót a kapitányról: „Nem tudott különbséget tenni Solymosi Ernő és köztem. Talán azért nem, mert én is szőke voltam, akárcsak Pixi. Sőt előfordult, hogy Karcsi bácsi így kiabált be nekem a pályára: »Menj fel, Lóri!« Pedig akkor már nem Lóránt játszott középhátvédet a válogatottban…”

A világklasszis középhátvéd azonban magába is nézett, mert a meccs után kijelentette: „A mi időnk lejárt.” (Göröcs utóbb magának tulajdonította az elhíresült mondást.) Mészöly később még ötször szerepelt a válogatottban, ám Szentmihályi Antal, Kelemen József, Ihász Kálmán, Puskás és Farkas soha többé nem vehette fel a címeres mezt, míg Göröcs számára egyetlen további találkozó maradt a nemzeti gárdában.

A Vasas-játékosok kiváltképp szomorúak voltak, hiszen 1968 elején, a chilei Octogonal tornán az angyalföldi együttes is legyőzte a csehszlovák válogatottat (3:1). Érthető, ha az IBUSZ társasutazást hirdetett Marseille-be nem kevesebb, mint 7900 + 635 forintért (az utóbbiért 88 frank költőpénzt kaptak a jelentkezők), amikor az 1969-ben felépült Hotel Duna Intercontinentalban éjszakánként 750 forintba került egy kétágyas szoba.

Majd a megrázó vereség után itthon mindenki leszedte a keresztvizet a hanyatló hazai labdarúgásról. A Népszabadság ekképpen: „Gyökeres, az egész vonalon radikális és most már semeddig sem halasztható intézkedésekre van szükség ahhoz, hogy a magyar futball, ha nem is egyik napról a másikra, de belátható időn belül visszanyerje régi fényét és nagyságát.” A Magyar Nemzet Magyar futballcsőd Marseille-ben címmel jelent meg, míg Zsolt István, az 1954-től négy egymást követő világbajnokságon is foglalkoztatott játékvezető megállapította: „Játékosainknak nincs erőnlétük, nem tudnak úgy rúgni és fejelni, ahogyan ma már elengedhetetlen. Azt hiszem, alapjaiból kell újból felépíteni a magyar labdarúgást.”

Ezzel szemben Jozef Marko, a csehszlovák válogatott szakvezetője nem bírt magával örömében: „Most már tudom, milyen boldog az az ember, aki megüti a főnyereményt.” A France Football főcíme is sajgott: „Ajándék Marseille-nek.”

Majd a szilveszteri rádiókabaréban Peterdi Pál így viccelődött: „Mit sütsz, kis Sós? Azt sütötte ki, hogy beküldi Kocsis Lajost és Puskás Lajost. Egy magyar csatársor Puskással és Kocsissal... Gondolta, ráijeszt az ellenfélre. De hatásosabb lett volna, ha azt mondja: hú!”