- Orbán Viktor, avagy nagystratégia a kispályán

A brüsszeli ún. belső körökben egyre gyakrabban hallani bizalmas és kevésbé bizalmas beszélgetésekben – újabban már főleg az utóbbiakban, talán „a lányomnak mondom, hogy a menyem is értse” alapon –, hogy a befagyott uniós támogatások kiolvasztásának voltaképp egyetlen kemény feltétele van: a belépés az Európai Ügyészségbe. Ami egyben azt is jelenti, hogy ezek a pénzek nem fognak kiolvadni, amíg a kormány a helyén van.

Lehet példálózni a lengyel esettel, ahol tényleg semmi lényeges nem változott a kormánypolitikában azon kívül, hogy alávetették magukat, illetve az uniós pénzfelhasználást az ügyészség hatásköreinek és vizsgálódásainak, és megkapták, ami jár, de a példa nem tökéletes. Mert egyrészt tényleg nem változtattak semmi máson – nem engedték be a migránsokat, sőt pillanatnyilag épp a lengyelek tartják a legkeményebben a frontot (merthogy évek óta a putyini Oroszország, illetve az orosz gyámság alatt álló Belarusz az EU fő migránsellátója), nem liberalizálták a nemváltó műtéteket, nem bízták drag queenekre az óvodai szexuális felvilágosítást –, másrészt viszont történt azért ott egy kormányváltás is.

Alighanem itt, a kormányváltásnál van a lényeg. Nem arról van szó, hogy „Brüsszel” a pénzek visszatartásával zsarolta ki a lengyelek kormányváltó szavazatát, ahogyan a magyar kormány láttatni szeretné. Hanem arról, hogy a végére (ha nem is magyarországi mércével) már eléggé korrupttá váló Morawiecki-kabinet számára nem volt opció az ügyészség jelentette kockázat bevállalása – vagyis ahhoz, hogy a lengyelek ezt meglépjék, tényleg kormányváltás kellett.

 – ezért is fordít ennyi energiát a kormányzat szellemi holdudvara olyan ideológiák és szómágiák kiötlésére, amelyek a nyilvánvaló korrupciót a szavazótábor számára elfogadhatóvá teszik. Ha az Orbán-család és az ismert strómanok nevére írt vagyonból kivonnánk mindazt, ami nem közvetlen uniós dotációkból, illetve EU-finanszírozású túlárazott beruházások révén keletkezett, nem nagyon maradna semmi, pedig meglehetősen komoly, már bőven ezermilliárdos vagyontömegről van szó. És törvénytelen gazdagodásról, amivel többé-kevésbé mindenki tisztában van (az „ők legalább nem viszik külföldre”, meg „a mai brit, francia, holland nagytőkések vagyonfelhalmozása sem volt erkölcsösebb” típusú magyarázatkísérletek mind annak az összetett mondatnak a második tagmondatai, amely úgy kezdődik: „Rendben, lopnak, de…”). Viszont számtalanszor bebizonyosodott már, hogy amíg a rezsim fennáll, ezt a törvénytelenséget, ami az egyik fő rendszer-ideológus szerint a rendszer lényege, senki nem fogja se reparálni, se megtorolni. Az ügyészség nem lát bűnt, a rendőrség nem indít nyomozást, ha valamiért mégis muszáj elindítani, bűncselekmény vagy bizonyítottság hiányában megszüntetik: mindig ez a forgatókönyv. Ám Mészáros Lőrincnek, Tiborcz Istvánnak – a sor a kormányfő közvetlen hozzátartozóin keresztül egészen a családfőig folytatható – legfeljebb napjai lennének hátra szabadlábon attól a pillanattól kezdve, hogy az Európai Ügyészség Magyarországon is eljárásokat indíthatna. És ez nem fikció: a térségünkben mindenhol csattant volt vagy praktizáló kormánytagok kezén a bilincs, ahová az uniós vádhatóság betehette a lábát – úgy tűnik, az ingyen euró-milliárdok vonzásának máshol sem tudtak ellenállni a politikusok (pedig sehol se kaptak annyira szabad kezet a zabráláshoz, mint éppen nálunk).

Az országunkat irányító klán szabadságára és vagyonára a legnagyobb fenyegetést a közpénzek ellopását büntetni rendelő nyugati világrend jelenti, illetve az a tény, hogy Magyarország tagja a nyugati világrendnek. Ez egy létező geopolitikai törésvonal: az egyik oldalon veszélyes dolog közpénzt lopni, a másikon meg erről szól a politika. A NER számára az első számú kockázatforrás az EU, mivel ők adták a pénzt, és nagyjából (számos esetben, például az Elios-ügynél egészen pontosan) tudják azt is, hogy ki és hogyan rakta zsebre. De nem csak ők tudnak „terhelőket”: a némileg félrevezető módon Microsoft-ügynek nevezett lopássorozatot nagyobbrészt az amerikai hatóságok tárták föl. A történet röviden: a magyar államigazgatás különböző szereplői irracionális áron és mennyiségben vásároltak (gyakran felesleges, máig semmire sem használt) Microsoft-szoftverlicenceket olyan közvetítőcégektől, amelyek a miniszterelnöki udvartartáshoz és háznéphez kötődtek. Nem csak nálunk, szerte a régióban történt ilyesmi egyébként, de egyedül nálunk nem lett nagyon súlyos büntetőjogi és politikai következménye (idehaza semmilyen következménye nem lett, hogy egészen tárgyszerűek legyünk). Maga a szoftvergyártó is vizsgálatot kapott a nyakába az USA-ban, és történetének egyik legnagyobb büntetését fizette – egy olyan ügyben, amelyről az érintettek magnóra mondták nekünk, hogy az Orbán-família semmilyen kormányzati tisztséget nem betöltő tagjaival is tárgyalniuk kellett a részletekről. Kizárt dolog, hogy ennek a skandalumnak az összes fontos részletéről ne tudnának Amerikában. És szinte bizonyos, hogy amíg a Trump-adminisztráció van hatalmon, az amerikai állam semelyik szerve nem fog sietni ezeket a bűnöket Orbán-kormány fejére olvasni (ami sokat megmagyaráz abból az örömből, amivel a hazai uralkodó dinasztia Donald Trump megválasztását fogadta. Mellesleg: Biden tehetne egy nagy szolgálatot a magyar jövőnek, ha még a hivatali idejében nyilvánosságra hozna belőlük valamit.)

A „nagystratégiának” nevezett terv – amelybe a trumpi Amerikával való barátkozás belefér, az EU-integráció helyére viszont fokozatosan a Türk Államok Szervezete, Oroszország és Kína kerülne – nagyjából ennyiről szól: Magyarországnak azokkal kell barátkoznia, akik maguk is a közjavak magánosításában utaznak, így nem fenyegethetik a hasonló irányban elkötelezett Orbán-klán tagjainak egzisztenciáját és szabadságát. Minden, ami az utóbbi években a magyar külpolitikában történt, és valamennyi érthetetlen kinyilatkoztatás (Orbán Balázsétól Békés Mártonéig) könnyen felfűzhető erre a logikára – ellenben nagyon nehéz akár egyetlen olyan kormányzati lépést találni, amely ellentmond neki.

Magyar Péter pedig, hogy legyen a dolognak belpolitikai aktualitása is, nem azzal zárt el minden utat a Fidesz felé, hogy kétségbe vonta Varga Judit és Novák Katalin leléptetésének igazságosságát (bár a valódi felelősségi viszonyokat tekintve azzal is nagyon közel célzott Orbánhoz), hanem azzal, hogy első és máig nagyjából az egyetlen egyértelmű politikai programpontjaként az Európai Ügyészséghez történő azonnali csatlakozást nevezte meg. Ez az a téma, amiről nem lehet semmilyen alku a fennálló rendszerrel.

Ezen a ponton tennék egy látszólagos kitérőt, ami azonban nagyon is idetartozik. Akik akkoriban a Népszabadságnál dolgoztak, biztosan meg tudják erősíteni: a G nap utáni zűrzavaros időkben számos nyugati ország budapesti nagykövete érezte úgy, hogy elveszítette a fonalat, és kért sürgős találkozót a lap különféle szakújságíróitól. Nekem is volt néhány ilyen eszmecserém; az én beszélgetőpartnereim elsősorban arra voltak kíváncsiak, mennyire láthatja reálisnak a kormány – nem sokkal Ukrajna keleti részének Oroszország általi megszállása után –, hogy ténylegesen orosz atomerőművet építhet az EU-ban, és ha esetleg nem látja reálisnak, mi lehet a paksi projekt valódi célja. Emlékszem az arcokon a megdöbbenésre, amikor azt mondtam: szerintem a bővítés tényleg nem tud megvalósulni, amíg Magyarország az EU tagja, de egyrészt Orbánnak vannak más fontos projektjei is, amelyekre ez igaz, másrészt a fejében ott van az a forgatókönyv, amely hosszú távon nem számol a tagsággal. Volt, akinek csak az arcára volt írva, de többen ki is mondták: ez őrültség. Mostanában egyre többször merül föl bennem a kérdés: vajon ma is ezt mondanák?