2014-ben a rettegett Iszlám Állam (ISIS) terrorszervezet megtámadja Moszult. Öngyilkos merénylők és furgonok tele robbanószerrel közelítenek az óváros felé. Az itt élők tehetetlenek, Moszul elesik. Kevés kegyetlenebb vallomással találkoztam, mint amiket az itteniektől hallottam. Kínzások, nagyszülők eltemetése a kertben, robbanószerekkel teli hordók mögött bujkálás, napokig étlen-szomjan a 40 fokban. Mindösszesen hét év telt el azóta. Én pedig eljöttem megérteni egy megsebzett város lakóit és megnézni azt a szörnyű pusztítást, ami ma is elevenen él, nem tűnt el nyomtalanul.
Az itt élő emberek a saját erejükből próbálják újraépíteni az életet. A gyerekek pedig az aláaknázott házak és a házak alá temetett emberek között játszanak. Ezek a mindennapjaik.
Hosszú az út Bagdadból, a hőség pusztító, és rendőri ellenőrző pontról ellenőrző pontra haladunk. Moszul határához érve a Tigris folyó partján meglátok egy félig szétlőtt házat, golyónyomokkal. Egy nagy odvas fa még ad némi árnyékot, alatta hűsöl egy rendőrautó. Nem sokkal utána dupla ellenőrzőpont. Megnézik az iratainkat, bólintanak, majd bebocsátást nyerünk Moszulba.
Itt találkozunk frissen megismert barátunkkal, Saiffal. Saif egy önerőből működtetett színházat vezet. A színház egy eldugott kis utcában van, kívülről romos épület, nagy vasajtóval, de belépve a szabad ég alatt, egy szerény színpadon éppen gyakorolnak a színészek. Egy jótékonysági előadás főpróbájára csöppentünk be. Fiatalokból áll a színtársulat, de régi barátok, jól összeszokott kis csapat. Épp művészetbe öntik fájdalmas kamaszkorukat.
Előadásukban megjelennek a brutális kínzások, köztük a kezekre kötött áramkábelek. Hat óránként az áram bekapcsol, aztán jön egy ISIS-tag és egy vödör hideg vízzel leönti foglyát.
Egy fiatal fiú egy ISIS-tag agyvelejét mossa le a fürdőszoba csempéjéről.
Bevett szokás volt, hogy az öngyilkos merénylők civilek lakásaiban, bombával felszerelkezve kerestek menedéket, de ezt a merénylőt egy mesterlövész hatástalanította. Ilyen és ehhez hasonló történetek sokaságával szembesülünk.
A helyiek felhívják a figyelmünket, ha egy romos házra nincs felírva a „SAFE” azaz „biztonságos” felirat (lásd kapcsolódó képgalériánkat), ne menjünk be, mert az ott elrejtett bombákat még nem hatástalanították, és ha nem vesszük észre az indító mechanizmust, ami lehet egy madzag, amit a lábunkkal meghúzunk, még a végén mi is odaveszünk. A város nagy részét már átfésülték és kitisztították, de van még néhány hely, ahol semmi keresnivalónk.
Körbenézek, a gyerekek meg itt szaladgálnak, bicikliznek és fociznak. Az agyam nem teljesen képes befogadni ezt az ellentétet, de a napok múlásával megértem, hogy ez az ő mindennapi valóságuk. A Moszulban élők próbálják újra felépíteni a várost, nehéz munkával, művészettel. Kis lépésekben, egyenes háttal, de sebzett lélekkel.
Mikor arról kérdezem őket, kapnak-e segítséget ahhoz, hogy feldolgozzák a traumát, csendben hallgatnak.
Nem beszélnek, de azért idővel megnyílnak és elmesélik a történeteiket vagy művészetben kiadják magukból.
Két hetet csak ezekkel a srácokkal töltöttem, és a köztük lévő feszültség elképesztő volt. Egyből robbannak, összevesznek, aztán megint szeretik egymást, de amin keresztül mentek, komoly mentális problémákhoz vezetett. Halott rokonok, barátok. Nincs ember Moszulban, akinek hét éve ne halt volna meg egy ismerőse, családtagja. Ezek az emberek mégsem fogadtak el tőlem pénzt, visszagyűrték a zsebembe, amikor vásároltam a kisboltban, a pékségben, vagy a zöldségárusnál.
Az itt élők megtapasztalták a poklot, mégis megvan bennük a szeretet, a bizalom, még azok iránt is, akiket nem ismernek.
Moszul újra „biztonságos”. Építik a jövőt, tégláról téglára, és nagyszerű, varázslatos embereket ismertem meg a romok közt. Az iraki vendégszeretet határtalan, és innen vezet az út egy különleges helyre, az iraki kurdisztánba, történetem következő állomására.
