A történet régebbi, de tanulságai máig hatóak. A rendszerváltást követő években egyre-másra jelentek meg a nagy nyugat-európai autógyártók Magyarországon, amelyek új piacként tekintettek a piacgazdaságot építő kelet-közép-európai országokra. Lázas munka vette kezdetét. Nem kizárólag vezérképviseleteket kellett létrehozniuk, hanem – maradjunk hazánknál – az országot lefedő márkahálózatot. Jelentkezőkből nem volt hiány, még akkor sem, ha ehhez viszonylag jelentős pénzre volt szükség, mert autószalonokat kellett építeni, szervizzel együtt. Mindezt egy olyan országban, amely tőkeszegény volt. A szocializmusból a kapitalizmusba katapultáló társadalomban honnan is lett volna jelentős, főleg mobilizálható magánvagyona a vállalkozások indítását fontolgatóknak?
A politikai összeköttetésekkel rendelkezők szűkebb köre hozzájuthatott az E-hitelhez, ami nagyvonalú kormányzati segítség volt, hogy induló tőkéhez jutassák a vállalkozást indítókat. A világgazdaság történetében is szinte példátlan gazdasági átalakulás körülményei – ez zajlott akkor Magyarországon is – között az E-hitel valamiféle megoldási lehetőséget jelentett a tőkeszegénység kivédésére. Más kérdés, hogy annak folyósítása erőteljesen átpolitizálódott. Az ebből kimaradóknak maradtak a banki hitelek, amelyeket az E-hitelhez mérten lényegesen szigorúbb feltételek mellett ítéltek meg a pénzintézetek, még akkor is, ha a banki „jóindulatnak” nagyobb játéktere lehetett az 1990-es évek első felében, mint néhány évvel később.
Gazdasági újságíróként sok autókereskedővel kerültem kapcsolatba, a rendszeres beszélgetések, interjúk és tudósítások miatt sokukkal valamennyire személyessé vált a kapcsolat. Persze esete válogatta, mellette én sem voltam tolakodó. Volt, aki megajándékozott őszinteségével és bizalmával, volt, aki nem. Abban a nagyvárosban, ahol akkoriban dolgoztam, szaktudásával kimagaslott az autókereskedők mezőnyéből egy valaki, aki hazánkban kicsit lenézett, nem a legnépszerűbb márkát forgalmazott, de eladási darabszámai, piaci sikeressége igazolta, hogy nem kizárólag beszélni tud szakmájáról, hanem magas fokon műveli.
Egy készülő cikkről kellett beszélgetnem vele, sűrű programja miatt pénteken késő délután fogadott. Láthatóan fáradt volt, egy kávé mellett túlestünk a hivatalos megbeszélni valókon, majd megkérdezte: ráérek-e. Mivel aznapi munkámmal végeztem a szerkesztőségben, bólintottam, hogy igen. Hétköznapi dolgokról váltottunk szót, majd rátért, hogy egyre jobban nyomasztja, hogy az általa felépített vállalkozást, tizenöt év munkáját, kinek és hogyan tudja átadni. Két lánya van, akik mindketten művészetrajongók. Az üzlet egy csöppet sem érdekli őket, egyetemi felvételi küszöbén állnak, a vállalkozáson belüli családi átadás kizárt – hallhattam. Nem tudta, mitévő legyen, noha életkora nem sürgette a gyors megoldást.
Az más irányból érkezett. A 2008-as világgazdasági válság maga alá temette a vállalkozást. A stafétabot átadásáról már szó sem volt.