Az alapvetően klasszikus zenei területről érkező Bősze Ádám saját bevallása szerint se musicalszakértelméről híres. Az Erzsébet körút másik oldalán, a Zeneakadémián végzett, ahol nem tanítanak musicalt. Az előadásra készülve szorgalmasan bújta a Spotify musicallistáit. – A műfajt a feketeöves komolyzenei világban szinte megvetik, de pont azért, mert nem ismerik igazán – mondta. Bősze Ádám felhozta példaként Pernye András esetét, akit nem képességei, hanem irányultsága miatt zenetudományi körökben lenézték. Pernye ugyanis Pucciniről, valamint a jazzről írt monográfiát. Puccini műveit a zenetörténészek túlságosan direktnek, érzelemre hatónak gondolták, a jazz pedig a rögtönzés miatt kapott negatív bélyeget. A musical műfaját kicsit hasonlóan kezelik: attól, hogy egy egyértelműbb zenei szándékról és hatásról, látványos, táncos és a piaci mutatókat figyelembe vevő zsánerről van szó, alacsonyabb rendűnek érzik. Valahogy hasonlóan elítélik, mint Thomas Mann A Buddenbrook ház című regényében a zenerajongó Gerda, aki férjét tökéletlen ízlésűnek tartva az állítja róla, hogy az „olcsó kielégülést” keresi – hozta a regényrészletet példaként Bősze Ádám. A zenetörténész előadásában részben annak ment utána, mi az, ami miatt tiszteletet érdemelhet a musical.
Kiemelte például az operajátszás és a musicaljátszás közti lényegi különbséget: egy operaénekesnél elég a magasszintű énektudás, míg egy musicalszínésznél a prózai színészi-, a vokális- és a táncrészekhez is professzionalitás kell. Bősze Ádám anekdotát hozott egy kiégett tenorról, aki állítólag elaludt kollegája hosszú áriája közben. – Ilyen egy musicalszínésszel nem történhetne meg – mondta –, mert egyszerűen állandó aktivitást követel meg tőle a műfaj.
A helyszínről fontos tudni, hogy a zsidók XVIII. századi letelepedési engedélyével apránként a Nagymező utca környéke vált a szerkesztőségek és az orfeumok területévé. – Ez az egész kultúra, ami nem kizárólag zsidó kultúra, hanem pesti kultúra is, teremtette meg a bulvárt, a közönség figyelmére számot tartó újságírást, és ezzel egyetemben életre hívta az orfeumok világát. – A zenés színház (ahogy minden színházi műfaj) az ókorból eredezteti magát, ahogy a színházi hatásról is több ókori munka szól. Bősze Ádám is Szókratésszel kezdve Siena középkori főterének páholyos nézőtérre hajazó elrendezésén át az Erzsébet körúti teátrumig vezette végig a közönséget a beszéd és az ének színpadi funkciójának váltakozásán.
És hallhattunk Azahriah-t is. Szó esett arról, hogy a zenés színházban a közönség számára a kezdetekkor fontosabbak voltak a recitativo részek a nagyáriáknál, mert abban szerepeltek aktuális utalások. – Képzeljék el, hogy egy kortárs operaelőadásnál a recitativókat kivennénk, és az előre megkomponált szöveges részek helyére beállítanánk Bödőcs Tibort, hogy mondja, ami épp eszébe jut – vetette föl a zenetörténész. A példával azt kívánta szemléltetni Bősze, hogy még a ma a felsőbbrendűnek titulált operák közönsége is egykor a könnyen befogatható hatást várta el a zenés előadásoktól. – Azt mondani, hogy a zenés színházban bármi, ami a közönség igényeit kiszolgálja, az egyszerűen nem bűn, hanem butaság – magyarázta a zenetörténész, aki szerint a musicalt elítélők gyakran összekeverik azt a triviális zenével, mint amilyen A börtön ablakában. A kettő között azért jócskán nagy a különbség.
Bősze Ádám előadása kissé csapongó volt, de ennek megvan a sajátos és tőle megszokott bája. A témakezelésben úgy éreztem, olykor megmaradt az okos lány szintjén: „hozott ajándékot meg nem is, belemerült a musical műfajába meg nem is”. Számomra leginkább a sokak által szeretett zenei példák hiányoztak, az előadó nem beszélt a zsáner megkérdőjelezhetetlen minőséget képviselő darabjairól. Ilyen talán a Hegedűs a háztetőn, a West Side Story (bár Leonard Bernstein neve említődött, a műről nem volt szó), a Kabaré, a Chicago vagy a Hair. De persze jól szórakoztunk és legalább Thomas Mann is találkozott a musicallel.
Infó: Bősze Ádám a musical műfajáról beszélt november 16-án a Tolnay Szalonban.
