Legkedvesebb barátommal elhatároztuk, hogy államvizsgánkat méltó módon ünnepeljük meg, és akkori barátnőinkkel – hol vannak ők már? – négyesben Horvátországba, az Isztriai-félsziget üdülővárosába, Rovinjba utazunk egy hétre, itt pihenve ki az egyetemi fáradalmakat. A lányoknak tetszett az ötlet, a politikában járatlanok voltak, de az éppen akkor zajló délszláv háborúról volt tudomásuk. Andrással megnyugtattuk őket, hogy bármennyire véres ez a konfliktus, az Isztriai-félszigeten egyetlen puskalövés sem dördült el. Biztonságos, akárcsak az odavezető út, amit Zágráb-Karlovac (Károlyváros)-Rijeka (Fiume) érintésével terveztünk megtenni.
Ismeretségi körükben őrültnek tartottak, hogy éppen akkor éppen oda megyünk. Hiába érveltünk, hogy Horvátország területén hosszabb ideje szünetelnek a harcok, Isztria pedig valóban a béke és az érintetlenség félszigete. Elügyetlenkedtük az indulást, kiderült, hogy az András barátnőjének szüleitől kölcsönkapott Golfon nincs nemzetközi biztosítás, de ekkor már úton voltunk, ezt Kaposváron pótoltuk, és messze nem úgy haladtunk, ahogy terveztük. Elértük Zágrábot, majd azt követően Karlovacot, ahol érzékletes képet kaptunk a háborúról. Romba dőlt házak sokaságát, a város testén ejtett háborús sebeket láttunk mindenfelé, embert alig. Olyan volt, mint egy szellemváros. Tisztában voltunk vele, hogy aznap nem érünk Rovinjba, az éjszakát Rijekában, egy tűrhető szállodában töltöttük, vacsora után csavarogtunk a mediterrán városban, ami tele volt az ENSZ békefenntartó katonáival, akik mindenütt feltűntek fehér terepjáróikkal, és láthatóan a helyi lányok kedvencei voltak.
Másnap már nem várt hosszú út ránk, ezért lesétáltunk a kikötőbe, ahol éppen a békefenntartók páncélozott harcjárművei hajtottak ki a hatalmas teherhajókból, jelezve, hogy a háborús veszélynek még nincs teljesen vége. Nagyjából kétszáz német márkával vágtunk neki az útnak (hol van már a márka?), fogalmunk sem volt, hol lesz a szállásunk, de az ilyesmi huszonnégy évesen nem izgatja az embert. Rovinj halott településre emlékeztetett. Hiába szeltük keresztül-kasul, emberekkel nem találkoztunk, miközben apartmant kerestük. Végre egy kocsibejáróban egy, a csomagtartójába pakoló férfire lettünk figyelmesek, őt kérdeztük az itteni szálláslehetőségekről. A német rendszámú Mercedes tulajdonosáról gyorsan kiderült, hogy a Vajdaságból kivándorolt magyar, aki nagyon akart segíteni nekünk. Kis türelmet kért, bement a szomszédos házba, majd öt perc múlva a házigazdával tért vissza, és megkérdezte: egy hétre tudunk-e száz márkát fizetni. Ez mélyen a korábbi piaci ár alatt volt. Igaz, Isztriának abban az évben nem volt idegenforgalma.
Egy luxusvillában élveztük a hetet, pálmafás teraszon reggeliztünk és vacsoráztunk, a kongó tengerparton zavartalanul fürödtünk és napoztunk, mert a nyugati vendégek közül ebben a baljós évben senki sem utazott az Isztriai-félszigetre. Fejedelmi dolga volt a kispénzű magyar egyetemistáknak. Bátraké a szerencse – tényleg nem tudok mást írni a végére.