- Posteiner Judit: Költözők

Mindenki utál költözni. Úristen, mekkora meló, sóhajtanak fel. Kétségbeesett posztokban keresgélnek banánosdobozokat. Hetekkel a nagy nap előtt elkezdenek szortírozni. Csalódottan mondanak le a két számmal kisebb ruháik átszállításáról, és tömködik nagy fekete szemeteszsákokba. Munka után elviszik a máltaiakhoz. Veszekednek a gyerekkel, válogassa ki a játékait, amiket elő sem vett évek óta. Aztán kioktatják, azt a drága legót nem fogjuk csak úgy odaadni valakinek, tudod te, mi pénz volt az? Ráébrednek, nincs már újság, amibe poharakat és tányérokat lehetne csomagolni. Kötegével hozzák el a szórólapokat a boltból. Idegesek lesznek, látják, túl kicsi, használhatatlan. Megtalálják a fiókban a feleslegesen eltett szülinapi üdvözlőkártyák közé csúszva a kutya oltási könyvét. Átválogatják a könyveket. Tüsszögnek a portól, megfogadják, az új lakásban majd letörlik ott is, ahol csak székre állva érik el. Kezükbe akad a hatodikos ellenőrző könyvük. Megörülnek neki. Mutatni akarják a gyereknek, milyen jó tanulók voltak, de megdöbbenve látják a hármast fizikából a félévi bizonyítványban. Erre nem emlékeztek. Berakják a hivatalos papírok mappába. Leveszik a falról a családi fényképeket. Arra gondolnak, az új lakásban majd máshogy fogják felrakni. Nem ilyen csálén, meg összevissza. Este rákeresnek az interneten. Fotófalötletek. Ámulnak, milyen jópofa megoldások vannak. Ehhez mit szólnátok, kérdezik a többi családtagot. Éjfélig válogatnak új fotókat az ömlesztve elmentett képekből. Túl sok van. Feladják. Hajnalban felébrednek. Nézik a plafont a sötétben, hallgatják az ismerős neszeket. Nem tudnak visszaaludni. Kimennek a konyhába vizet inni. Rutinosan lépik át a recsegő padlódeszkát, nehogy felébresszék az alvókat. Kiveszik a lomtalanítás feliratú dobozból a déditől örökölt kis piros lábost, és visszarakják a konyha feliratúba. Ezután könnyen elalszanak. Másnap a sok, egyformán különlegesre tervezett IKEA-ágynemű között megtalálják a nagyi tükörpaplanhuzatát. Ez lyukas, kérdezi a gyerek, forgatja, nem érti, hogyan van. Nézd, mutatják neki. Itt középen kell berakni a nagy ovális résen keresztül a paplant, aztán elsimítgatod, így ni. Nekik is így mutatták harminc évvel ezelőtt. Akkor ezt nem dobjuk ki, kérdezi a gyerek. Nem, ezt nem, válaszolják. Ahelyett, hogy haladnának, órákig nézegetik az előkerült ovis mappában a rajzokat. Meghatódnak a banánmosolyú óriás dinnyén. Egyet se dobnak ki. Új dobozt kezdenek. Nagy betűkkel ráírják: emlékek. Nem tudják, mit csináljanak a függönyökkel. Ott más az ablakméret, át kellene szabni. Varrónőt keresnek. Elcsodálkoznak az áron, amit mond. Azt hiszik, ennyiért újat lehet venni. Kidobálják a fürdőszobafiók hátuljában megtalált beszáradt szempillaspirálokat, megcsomósodott szemhéjfestékeket. Megtalálják a tűzpiros körömlakkot, amit hat éve vettek az olasz nyaralásra. Tél van, senki nem látja, de azért gyorsan kifestik vele a lábujjkörmüket. Megpróbálják rávenni a férjüket, hogy dobja ki a hálósra mosott tréningnadrágjait, és ajándékozza el az egyetemi évek alatt viselt bőrkabátját. Lefényképezik az ajtófélfát a gyerekszobában, ahol a rovátkák centikben jelzik az eltelt éveket. A tárolóból nevetve hoznak fel egy egyéb feliratú dobozt. Képzeljétek, ezt nem pakoltuk ki az előző költözés óta, mondják.
Az mikor volt, kérdezi a gyerek. Régen, még meg sem születtél, válaszolják, és összemosolyognak a férjükkel.
A költözés napján korán kelnek. Bosszankodva nézik az esőt a reggeli kávéjukkal a kezükben. Az erős, hangos férfiak gurtnival a kezükben, sáros cipővel járják össze a padlót. Rutinosan irányítják őket. A férjüket a gyerekkel előreküldik az új lakásba. Egyedül gyorsabban haladnak. A féltve nevelt orchideáik maradnak a végére. Azt nem bízzák másra. Utoljára járják végig az üres lakást. Kicsi volt már nekünk, hazudják maguknak, és legszívesebben visszacsinálnák az egészet.