Laurent Pelly rendező ezt a munkáját 2007-ben mutatta be a londoni Covent Garden Operában, később számos nagy operában színpadra került, és kiállta az idő próbáját. Kérdés, hogy ugyanazt jelenti-e egy 17 évvel korábban megfogalmazott üzenet, mint ma. Egyáltalán: fontos mindig üzennie egy előadásnak?
Gaetano Donizetti 1840-ben, éppen Párizsban íródott első francia nyelvű vígoperájának környezete, a francia hadsereg ezrede főhajtás volt választott országa előtt, ami igen jól sikerült neki.
Az emlékezet ugyanis úgy tartja, hogy később a darab záró kórusa, a Salut à la France refrénjét mindenhol fütyülték Franciaországban a Második Császárság idején.
Cselekménye szerint a 21. tüzérezred katonái egy kislányt találnak a csatatéren, akit aztán saját gyermekükként nevelnek. A felcseperedett Marie markotányosnőként él velük, és gondoskodik fogadott „papáiról”. Mindannyian úgy gondolják, hogy a lány közülük választ jövendőbelit, de Marie egy tiroli legénynek adja a szívét. Az ellenkezés arra készteti a fiút, hogy beálljon katonának, ám mire idáig érünk, Marie-ra rátalál elveszettnek hitt anyja, Berkenfeld márkiné, aki magával viszi a lányt a palotájába, hogy jó modorra nevelje, és kiházasítsa. Ahogy az lenni szokott, az elszakított szerelmesek az akadályok leküzdése után végül egymáséi lesznek, és Marie visszatérhet szeretett hadseregéhez.
Laurent Pelly előadása éppen annyit „modernizál”, amennyire az még nem jár a könnyedség torzulásával – az 1800-as évekről az első világháború idejére ugrik előre. Mivel a néző fejében ez is múlt, nem kell megküzdenie egy beerőszakolt aktualizált világ összes hozadékával. Az egyetlen modern eszköz a színpadon egy vasaló, amivel Marie papuskái fehérneműjét vasalja (és amivel valószínűleg nem dolgozott senki sem az első világégés közepette, de efölött szemet hunyunk). A színpad teljes felületén, mint egy óriás katonai terepasztalon, szétdobált térképek, ezekre helyeződik a második felvonás palotája is. A történet szereplőinek sorsa, mintha csak egy ólomfigurákkal játszó gyerek fantáziájából pattannának elő, idézőjelbe helyezi a háborút.
Mindent beleng egy jótékony, tündérmesei hangulat, miközben profi módon megkomponált színpadi mozgatásnak lehetünk a tanúi, nem kis munka ennyi évvel az eredeti bemutató és ennyi szereposztás után megőrizni egy előadás frissességét és az interpretáció kidolgozottságát.
Furcsa egy Bastille méretű operai nézőtéren felharsanó nevetést hallani a zenei számokat összekötő prózai jelenetek alatt, de itt tényleg ez történik. A kis, mai nyelvezetre írt betétek ügyesen billentik tovább a cselekményt anélkül, hogy megtörne rajtuk az előadás tempója. Az énekesek tökéletes francia dikcióval beszélnek, igazi vásári komédiai figurákat hoznak, miközben nem is akárhogyan énekelnek. Talán csak Lawrence Brownlee Toniója lóg ki az előadók sorából (de nem hangi adottságai miatt, amik tökéletesek), hanem mert a szopránnál közel egy fejjel alacsonyabb buffó figurája nehezen hiteti el velünk, hogy a férfiajánlatokban bővelkedő Marie választása éppen őrá eshet.
Julie Fuchs Marie-ja ezzel szemben telitalálat. Olyan magabiztosan mozog és úgy komédiázik a színpadon, mint egy prózai színész. Észrevétlen finomsággal siklik át a jelenetekről az énekelt részekre. Minden, az operai világban megszokott manír hiányzik a lényéből, és túl nagyszerű vokális teljesítményén, igazi színházi alakítást nyújt.
Az előadást áthatja egy virágos jókedv, ami a nézőkre is átragad. Lionel Lhote szerethető Sulpice őrmestere és a férfikórus tagjai lubickolnak Marie apukáinak szerepében, ugyanígy az arisztokrata világ képviselői: Susan Graham, Florent Mbia és Felicity Lott is.
És hogy a kérdést se hagyjam megválaszolatlanul: néha elég tökéletes arányérzékű és ízlésű jó előadást kínálni, amely vidámságot hoz, elgyönyörködtet és kikapcsol. Ugorjanak ki Párizsba, ha tehetik. Megéri.
Infó
Donizetti: Az ezred lánya
Bastille Opera, Párizs
Legközelebb: november 8-án, majd 11-én, 13-án, 16-án és 20-án
