Összenő, ami összetartozik, mondhatnánk. Orbán Viktor dicstelen szereplése az Európai Parlamentben nyilvánvalóvá tette, hogy hazánk miniszterelnökét az uniós fórumokon már csak egy aprócska, ám annál harsányabb kisebbség támogatja. Az úgynevezett „patrióták” frakciója némely kérdésben megosztott ugyan, mégis összeköti őket az, hogy mindannyian követendő példaképnek tekintik Orbánt.
A temetésen SS-himnuszt éneklő osztrák szabadságpártiak vagy az Alternatíva Németországért elnevezésű formációnak a bevándorlók deportálásáról álmodozó politikusai rokonszenvvel tekintenek arra az autokráciára, amit a különleges jogrend jóvoltából despotaként uralkodó magyar kormányfő hazánkból csinált másfél évtized alatt. Különösen vonzó számukra például „a nemzet miniszterelnökének” áldozathibáztató retorikája; legyen szó akár bántalmazott nőkről, akár a Putyin által megtámadott Ukrajnáról.
Pedig, ha kicsit megkapargatnák a felszínt, előttük sem bontakozna ki vonzó perspektíva. A nácizmus európai örökösei mégsem írhatják bele választási programjukba az egészségügy vagy az oktatási rendszer magyar mintára történő lezüllesztését, mert szavazóik rögvest elfordulnának tőlük. A szélsőjobb politikusai azt sem hagyhatják figyelmen kívül, hogy a közjogi liberalizmustól az idők során egészen a fasizmusig sodródott politikai kaméleon korántsem meggyőződésből beszélt, amikor Strasbourgban ágált habzó szájjal.
Nagy baj lenne persze az is, ha Orbán Viktor meggyőződéses fasiszta lenne, véleményem szerint azonban nem erről van szó. Hazánk szisztematikus kifosztása az Orbán-klán által meggyőzött arról: a korlátlan közhatalom kizárólag azért kell miniszterelnökünknek, hogy jogszerűvé tehesse Magyarország javainak, erőforrásainak a saját köre számára való eltulajdonítását. Frappánsabban szólva: ki akarja kerülni a tolvajlást szankcionáló törvényeket. Ebben az értelemben igen vékony mezsgye választja el Orbán politikai praxisát a köztörvényes bűnözéstől. Ennek a szemünk előtt zajló szabadrablásnak rendel alá a magyar kormányfő mindent. Mivel az őt támogató „patrióták” jó része Európában szalonképtelen elveket vall, névleg most Orbán is az ordas eszméket terjeszti. De bármivé képes átvedleni ez a meggyőződés nélküli érdekember, ha a szükség úgy kívánja.
Persze akár meggyőződés, akár anyagi érdek vagy éppen hatalommánia motiválja a demokrácia intézményei elleni támadást, az minden esetben az európai értékközösség létét veszélyezteti. A második világháború tanulságainak birtokában tévesnek tartom azt az elterjedt nézetet, hogy a fasisztákat szabad választásokon kell legyőzni. A „patrióták” most a szólásszabadságra hivatkoznak előszeretettel, de kormányra kerülve elsőként a szólásszabadságot tipornák el. Még a puszta létezésük is alkotmányellenes, diszkvalifikálni kell hát őket az öreg kontinens valamennyi választásán. Legyen szó meggyőződéses fasisztákról, avagy notórius tolvajokról: nincs szabadság a szabadság ellenségeinek!
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
