Falamon függ egy japán fametszet,
Egy gonosz szellem arannyal festett maszkja.
Részvéttel nézem
Homloka kidagadt ereit, melyek jelzik,
Milyen megerőltető gonosznak lenni.
(Brecht: A gonoszság maszkja)
Mind a ketten beszédet mondtak a forradalom évfordulóján. Iványi Gábor a Nagy Imre emlékház előtt, az Orsó utcában; kint, a nyílt utcán a – nem kis részben a szónok személye előtti tisztelgés okán – spontán összeverődött tömegnek. A vezér pedig a gondosan összeválogatott, engedélyezett, sőt a megjelenésre kötelezett (ld. vízügyesek „ingyenes családi napja”), a Millenárison többszörösen ellenőrzött tömeg előtt.
Iványi szelíd, tárgyilagos beszéde a harminchárom évente elfojtott, majd kátránypapírban, kerítésdróttal körültekerten eltemetett forradalomról és elnyomásról szólt, aminek újabb állomása az elesettek és saját szegénymentő közössége megalázását tizenkét éve szakadatlan erővel képviselő emberellenes, mindenre elszánt, államhatalmi eszközöket használó ellenforradalom - amelyik őt személy szerint hosszú börtönbüntetéssel fenyegeti, akárcsak Kádár rendszere. A vezér harciasan, erejét, inait megfeszítve, minden lázálmát apokaliptikussá vetítve megüzente Brüsszelnek, az európaiaknak, valahai párt- és frakciótársainak, hogy mindhalálig megvédi - a mit is? Hát a konnektivitást, a gazdasági semlegességet, a magyar szuverenitást, meg hogy Brüsszel nem ültethet a magyarok nyakára bábkormányt, nem teheti a háború felvonulási terepévé Magyarországot.
EGY NEM EGÉSZEN ALAPTALAN GYANÚ. Amikor 2011-ben a magyar Országgyűlés, a vezér kezdeményezésére megvonta Iványi Gábor kisegyházától, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségtől (MET) az egyházi státust, már akkor is arra gyanakodtam, hogy ezt – jól ismerve a vezér személyi bosszúra való hajlamát, a nagyegyházaknak a kisegyházakat megfojtani akaró „versenylázát” – a vezért és köreit körüllengő ingatlanbefektetési számítások motiválják. A MET és a szegényeket, a hajléktalanokat gondozó intézmények, iskolák jelentős része Budapestnek egy olyan kerületében foglal el ugyanis meglehetősen nagy területet, amely sok befektető számára - a városrehabilitációra nyitva álló állami (uniós) támogatásokat megnyergelve - igazi aranybánya lehet.
Persze ha egy működő és hivatásában elismert, társadalmi támogatást élvező intézményt kell kiszorítani a helyéről, az egyfelől politikai feszültséget kelt, másfelől sokkal többet kell fizetni a megszerezni kívánt területekért, mint ha egy porig alázott, kisemmizett, eladósodott szervezettől szerezné meg azokat a városrész fellendítésében érdekelt befektetői csoport.
Ehhez először ugyanazt a régi fegyvert vették elő, amit a magánnyugdíjpénztárakkal szemben alkalmaztak. Szajkózni kezdték, hogy ezek a szervezetek nem karitatív célokat valósítanak meg, hanem a valóságban business egyházak, spekuláns szervezetek, ezért kell megvonni tőlük a korábban elért, élvezett jogaikat. A jogfosztás persze azonnal bevételmérsékléssel járt: a MET nem tarthatott igényt sem az egyházaknak járó pénzügyi támogatásra, sem hívei személyi adójának egy százalékára, sem pedig azokra a kedvezményekre, amelyeket a társadalmi közfeladatot (oktatást, egészségügyi és szociális ellátást) végző egyházi intézmények élveznek. A kivéreztetés elkezdődött, amit sem az egyházi státus 2021-es visszaadása, sem a strasbourgi emberi jogi bíróság kedvező döntése nem tudott sem megállítani, sem orvosolni.
Ami az utóbbi két évben történt, az a végjáték, az intézményekben lefolytatott ellenőrzéssel, a pénzügyi ellenőrzés keretében az őrizetbevétellel, a kisiskolásoknak az iskolaévet megelőző héten történt utcára tételével. Tudom, hogy ez vad feltételezés, de mindez szerintem azt szolgálja, hogy a vezér politikai családjához közelállók kezére kerüljön az Iványi Gábor erőfeszítései miatt közel négy évtizeden át működő józsefvárosi intézmények ingatlantömege.
VAN MIT FÉLTENI. A vezért nem csupán egy, hanem több évszázad választja el a konzervatívok példaképétől, Churchilltől. Nyilván Churchill is mindent megtett azért, hogy megnyerje a választásokat, hogy az általa vezetett párt továbbra is kormányozhasson. Neki azonban ez nem élet-halál kérdése volt, amit egyik mondása is bizonyít: „Leszavaztak, ezért visszavonultam vidéki birtokaimra.”. Aligha hiszem, hogy a magyar vezér ma képes lenne erre a döntésre, pedig a vezér hatvanpusztai birtokai alkalmasak lennének a töprengésre, a történeti művek írására, még a festészet gyakorlására is, ahogyan azt Churchill tette Chartwellben.
A magyar vezérnél - hasonlóan barátjához, Trumphoz, aki veresége miatt híveivel megostromoltatta a Capitoliumot - nyomát se látjuk annak, hogy lelkileg készülne vagy valaha készült volna arra, mit is tenne, ha a vereség, ez a számára kellemetlen helyzet bekövetkezne. Talán éppen ez készteti arra, hogy ereje megfeszítésével, minden idegszálával újabb és újabb ellenségeket találjon, újabb és újabb személyeket (így korábban a „holland fickót”, azaz Hollandia miniszterelnökét, Mark Ruttét; most az Európai Bizottság elnökét, von der Leyent; a néppárti frakció vezetőjét, Manfred Webert; Daniel Freundot, az élesen fogalmazó német zöldet, vagy más, őt kritizáló külföldi politikusokat) átkozzon ki.
Megfeszültek nyakán az inak, amikor csak szenvtelen viszontválaszra lett volna szükség a minap az Európai Parlamentben, de akkor is, amikor a szokásos pénteki rádiószózatában nem azt mutatja be, hogyan javítja a nép jólétét az intézkedéseivel, hanem azt, hogyan védi meg a pirézek meg a bogumilok támadásától a rezsicsökkentést meg a magyar családokat.
A vezér veresége esetén azonban az igazi veszteség azoknak a birtokoknak, azoknak a járadékbehajtási jogoknak az elvesztése lenne, amit politikai és saját családtagjai az ő kormányzása idején megszereztek, és ha ezek eredetét firtatná valaki – még ha a „lepapírozás” tökéletességéről meg is vagyunk győződve –, biztosan akadna nem is egy, hanem több „énekesmadár”. Ezek a birtokok már több, iszonyatos erőfeszítéssel megtartott misét is megérnek.
HARC ÉS LELKI BÉKE. A vezér minden megszólalása, így a forradalom évfordulóján mondott beszéde is a harcáról („Mein Kampf”) szól. Iványi Gábor ezzel szemben azoknak az emberi méltóságáról, életük megőrzésének lehetőségéről beszél, akik elesettek, szegények, akikért a „harang szól”. Akiktől az utolsó emberi méltóságot megtagadva elbúcsúzni sem lehet, hiszen arccal a föld felé, kátránypapírba csomagolva, kerítésdróttal összekötözve – ahogy Nagy Imre -, jeltelen sírba, igaz, ingyen hullanak.
Bármennyire is arra szólít fel Brecht haikuja, hogy részvéttel nézzem a gonoszt, bennem részvét a hajléktalanok, szegények, segítségre szorulók és az értük kiálló „egy igaz ember”, Iványi Gábor iránt van. A gonoszt pedig, aki még tőlük is képes az állami erőszakot felhasználva rabolni, sújtsa megvetés.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.