A novelláskötete megírásakor milyen módon akart eltérni a korábbi stratégiájától, mennyire távolodott el „a már bejárt utcáktól”?
A Nyolcszáz utca gyalog című kötetem műfaja regény, bár nagyon fragmentált szöveg, a narráció, az elbeszélői hang mégis egységes. A Nixon nem tud lépcsőzni viszont igazi novelláskötet. Igazi alatt értem, hogy minden novella egy külön történet, mindegyiknek van eleje, közepe, vége, van saját főhőse, narrátora. Ezek a főhősök nagyon különbözők, van köztük nő, férfi, fiatal, idősebb, az elbeszélő is hol egyes szám első, hol egyes szám harmadik személyű. Az ilyen jellegű kísérletezgetés nagyon vonzott, és ehhez kiváló terep a novella. A megírás módja abban volt más, hogy most a karakterekhez kerestem narrációt, nem a narrációhoz karaktereket. Szereplők, konfliktusok, dilemmák, feszültségek, helyzetek voltak a fejemben először, nem egy konkrét nyelv, azt külön mindegyik novellánál meg kellett csinálni. Az is kiderült, hogy ki tudok találni figurákat, vagy irodalomból, filmből ismert karaktereket úgymond tovább tudok gondolni.
Kik is lennének ezek az ismert figurák, és miért őket választotta?
Például az egyik novellámban Martin Scorsese taxisofőrjét, Travis Bickle karakterét „írtam meg”. Habár teljesen más kontextusba helyeztem, néhány tulajdonságát vagy a szóhasználatát kölcsönvettem, és ez sokat segített írás közben. Hasonlóan inspirálók voltak számomra az orosz irodalom ismert kisemberfigurái, mint például Ivan Iljics vagy Akakij Akakijevics. Az egyik novella pedig teljesen felismerhetően Julio Cortázar Nagyítás című novelláját és az abból készült Michelangelo Antonioni-filmet idézi meg. Érdekes játéknak tartom, hogy ezek a karakterek, a különböző műfajokon és korszakokon átívelve, egy közös kapcsolódási ponton keresztül párbeszédet folytatnak egymással.
A 17 novella között tapasztalható más összetartó erő is: a szereplők belső vívódásai, teszetoszaságuk, ahogy cselekvés helyett lamentálnak a végtelenségig.
Sok bennük a hasonlóság, szoronganak, nincsenek magukkal megelégedve, társaságra vágynak, mégsem tudnak kapcsolatot teremteni. Mindeközben nagyon különbözőnek is látom őket, ezért írtam meg ennyiféle történetet ennyiféle szemszögből, mert mind másképp teszetosza. Mindegyik karakterben mást találtam érdekesnek. Empátiával tekintek a figuráimra; lehet kapcsolódni hozzájuk, esendők. Nem tudnak elmondani valamit; találkozni akarnak valakivel, ami egyszerre tölti el őket jó érzéssel és szorongással is. Toporognak egy adott pillanatban, de talán ez az egész élethelyzetükre is igaz. Egyszerre vágynak a változásra, de félnek is tőle. A langymeleg biztonságot ad, az új az ismeretlen, ijesztő. Ha netán el is indulnak, ugyanoda térnek vissza. Ha van is kitörési vágy vagy lehetőség, nem mindig jön össze, de nem gondolom, hogy az lenne a konklúzió, hogy akkor az egész hiábavaló volt. A lényeg talán mégis az, hogy miközben nem történik semmi látványos változás, mégis mennyi minden más apró dolog tud történni bennük.
Így aztán a befejezés sokszor lóg a levegőben.
Szeretném, hogy gondolja tovább az olvasó, ne hagyja nyugodni, dolgozzon még benne a szöveg. A belső vívódás akár a végtelenségig is folytatódhat, ezeknek csak egy kis szeletét mutatják be a novellák, ezért egyes történetek mintha el lennének vágva. De a valóság is ilyen, ritkán vannak nagy feloldások, csattanók. Általában csak minden megy tovább, ugyanúgy.
Mintha vonzódna a magányos hősökhöz. Érdekesebb figurák?
A szereplők többsége valóban magányosan él, és talán így még elveszettebbek, mintha lenne családjuk. Persze ez nagyon egyéni; van olyan karakter is, aki házas, mégsem tudja vagy nem akarja megosztani bizonyos problémáit a párjával. Az egyik novellában (Evés, hajvágás, csók, alvás) a főszereplő nő magányának annyira súlyos következményei vannak, hogy elveszíti a realitásérzékét, így a képzelet és a valóság közötti határvonal egyre inkább elmosódik. Ezt stilárisan és formailag is nehéz volt megjeleníteni, szerettem volna, ha megmarad a játék, hogy az olvasó se tudja eldönteni, mi is történik valójában, de közben a szöveg ne legyen se didaktikus, se túlzottan enigmatikus. Talán közhelynek tűnik, de az, hogy a magány ennyire kurrens téma, szerintem ott rejlik a néhány évvel ezelőtti karanténban is, amely miatt a bezártság és az izoláltság közös tudássá vált.
Már tudja, merre indul tovább?
A novelláskötet előtt volt pár regénytervem, most úgy gondolom, hogy az egyikhez fogok visszatérni. Mivel a két könyv megjelenése között született egy kisgyerekem, rengeteg elmaradt olvasnivalóm van, így elsősorban ezeket szeretném pótolni a következő egy évben, persze közben tervezgetem a következő kötetet is. A magány mint téma továbbra is nagyon érdekel, illetve nagyon vonz most, hogy egy kisregénynél hosszabb terjedelmet írjak. Meglátjuk, hogy alakul. A kezdet a legnehezebb, de egyben mindig nagyon izgalmas is, nem lehet tudni, milyen irányba fog megindulni és megérkezni a szöveg.
Bakos Gyöngyi
(Budapest, 1985) író, szerkesztő. Első kötete Nyolcszáz utca gyalog címmel 2020-ban jelent meg. A második, Nixon nem tud lépcsőzni című novelláskötetét a 2024. októberi Őszi Margó Könyvfesztiválon mutatták be. Családjával Budapesten él.
(Részlet a nem érdemes belekezdeni semmibe című novellából)
„a parkban ülök, tolakodóan süt a nap, emberek fekszenek a fűben, előveszem a füzetem, most tényleg új regényt fogok írni?, kérdezem magamtól, minek új regényt írni, fontos-e egyáltalán, hogy mit írok, fontos-e egyáltalán, hogy írok, vagy úgy is kérdezhetném, hogy kinek fontos, nekem fontos, neked fontos, a kiadónak fontos, a szerkesztőmnek fontos, az olvasókat se felejtsük el, ezeken nem azért gondolkodom épp most, mert azt mondtad, szar a kéziratom, ezeken mindig is gondolkodtam, nevetséges vagyok, tisztességtelen bármit is írni, visszarúgok egy elgurult labdát a parkban, nem érdemes belekezdeni semmibe”
(Részlet az Evés, hajvágás, csók, alvás című novellából)
„A lány elmosolyodik, és rájövök, hogy egyáltalán nem csúnya, ha nem is Monica Bellucci, de egy nagyon helyes Emma Stone, cuki nevetés, az arcán gödröcskék, szeplők, szép fehér fogak, zöld szem, szőkésvöröses. Csak azt a zöld nadrágot és trikót meg a halvány harisnyát tudnám feledni, de be kell látnom, hogy nagyon helyes az Iván új barátnője. Bár nem ilyet képzeltem mellé, nem Emma Stone típusú csajt képzeltem mellé, hanem valami magas, vékony, elegáns nőt, akinek hosszúak az ujjai, művészlélek, szép a bőre, alig sminkel, talán nem olyan fiatal már, nem harmincas, lehet, hogy akár idősebb is Ivánnál, de mindenképpen olyan típusú nő, aki, ha belép valahova, mindenki őt nézi. Úgy rendel kávét, úgy iszik bort, úgy veszi fel a telefont, hogy lehetetlen nem őt nézni. Cate Blanchett talán. Cate Blanchett lenne az egyetlen, akit méltónak találnék, hogy Iván párja legyen, és az egyetlen, akiért minimum hagyjon el az Iván engem. Nixonról érdeklődöm…”
