„Ismerve apámat, nem lenne híve a feltétel nélküli tűzszünetnek. Elismerné, hogy a helyzet ugyan súlyos, de nem reménytelen, mert ellentétben 1956-tal, amikor semmilyen esélye sem lehetett a nyugati segítségnek, ma már számítani lehet a NATO és a nyugati világ támogatására.” Ezt nyilatkozta lapunk kérdésére a Torontóban élő Kopácsi Judit. Budapest volt rendőrfőkapitányának, az 1956-os forradalmi nemzetőrség főparancsnok-helyettesének, Kopácsi Sándornak a lánya e-mailben válaszolt kérdéseinkre.
– A magyar kormány egyik felelős képviselője nemrég olyan kijelentést tett, miszerint az 1956-os forradalom leverésére küldött szovjet csapatokkal nem kellett volna szembeszállni. Emlékei szerint az édesapja és társai milyen álláspontot képviseltek ebben a kérdésben?
– Erre Király Béla szavaival tudok válaszolni, aki 1956-ban mint a forradalmi nemzetőrség főparancsnoka, apám felettese volt. Szüleim kivándorlása után sok időt töltöttek együtt, gyakran voltam tanúja a beszélgetéseiknek. És persze számos, erről a korról szóló irodalmat, dokumentumot halmoztam fel és olvastam el. Ezekben nem volt szó egyetemes ellenállásról a szovjet agresszivitásra. A Szovjetunió október 30-ról 31-re virradóra fegyveres beavatkozást kezdett hazánk ellen. A november 1-jei semlegességi nyilatkozat a szovjet intervenció – mint hadüzenet nélküli háború – következménye volt, nem pedig oka. E háború a törvényes magyar kormány megdöntésére törekedett. Szocialista országok közötti háború volt, mivel a forradalom programjában nem szerepelt a szocialista rendszer megdöntése.
1956. november 3-án a Parlamentben még javában folytak a magyar–szovjet tárgyalások a csapatkivonások részleteiről, ahol a szovjet tárgyalók ígéretet tettek a megszállás leállítására.
A Jutadomb azon kevés 1956-os esemény közé tartozott, ahol a magyarok – az 51. légvédelmi tüzérezred katonái Mecséri János ezredes vezetésével, valamint soroksári nemzetőrök –sikerrel szálltak szembe a megszálló szovjet csapatokkal. November 4-én Maléter Pál utasítására az Esztergomi Tüzérezred katonái a Jutadombnál lezárták a Soroksári utat, hogy az esetleges katonai mozgások ne zavarják meg a szovjetekkel Tökölön folytatott tárgyalásokat. Malétert és a magyar katonai küldöttséget letartóztatták, a szovjet katonai konvoj elindult velük Soroksár irányába. Az őket kísérő ávósok észrevették a tüzéreket, és tüzet nyitottak rájuk. A magyar katonák ezt viszonozták, aminek következtében hét szovjet katona életét vesztette. A Vörös Hadsereg a Forgószél-hadműveletben hatvanezer katonával és kétezer páncélossal támadt Magyarországra. A Juta-dombnál 11 katonát veszítettek az oroszok. A megtorlás során ugyanennyi magyar katonát ítéltek halálra.
November 4-én Nagy Imre, fölmérve az erőviszonyokat, nem adott parancsot ellenállásra. Apám Király Bélával egyetértve tudomásul vette, hogy ilyen túlerővel szemben semmilyen lehetőség nincs a védekezésre. Hazafiként szembenéztek a tényekkel, és nem voltak hajlandók felesleges vérontással több áldozatot okozni. De rendkívül fontosnak tartom leszögezni, hogy az eseményeket 1956-ban úgy a szovjetek által megszállt országokban, mint a Közel-Keleten is a szovjet legszűkebb vezetés tartotta kezében, és egyedül a Szovjetuniónak állt érdekében provokálni a szuezi válsággal egyidőben egy véresnek tűnő magyar „ellenforradalmat”, amit aztán a Varsói Szerződésre hivatkozva hatalmas erővel elfojthatott, ezzel is demonstrálva a világ előtt katonai erejét.
Nekem erről az a történet jut eszembe, amikor Móricka megöli apját, anyját, hogy részt vehessen az árváknak rendezett vasárnapi vacsoráján. Ugyanis a magyar forradalomnak még a gondolata sem született meg, amikor a szovjetek már egy évvel korábban eldöntötték sorsunkat és mesterségesen kiprovokálták az atrocitásokat. Az esetek többségében Nagy Imre kormánya csak loholhatott az események után, mint például 1956 októberében, amikor apám a tűzoltó szerepét töltötte be, egyik fellángolást a másik után csillapítva. Október 25-én a Parlament előtti atrocitás miatt felháborodott tömeget a Deák téri főkapitányság előtt egyedül, szép szóval oszlatta el, és október 30-án felajánlotta segítségét Mező Imrének is a Köztársaság téri harcok alatt, ami gorombán el lett utasítva.
Azt hiszem, itt az ideje, hogy szembenézzünk a múlttal és tudomásul vegyük, mi volt 1956-ban a három fő kérdés a Szovjetunió számára: a megelőző támadás szovjet részről Nyugat felé, azután Szuez, az átkaroló hadművelet, amely a fő csapást megelőzi, és a magyar ügy, ami egyúttal alkalmat adott a Szovjetuniónak, hogy a Varsói Egyezmény érdekében, egy másik szocialista állam „segítségére sietve” Magyarországon és a többi szocialista országban elismertesse katonai hegemóniáját, és egyúttal a Nyugat számára is bemutassa katonai fölényét.
Viszont ez a manipuláció még inkább kihangsúlyozza mennyire erkölcstelen és cinikus dolog volt a szovjet hatalom és a Kádár uralom által „legázolt ellenforradalom” után kierőszakolt tömeges perek, ahol ártatlan emberek ezreit vontak felelősségre olyan tettekért, amiket még álmukban sem követhettek el. Mert az igazi tettesek, a provokátorok, soha nem voltak megnevezve, vagy felelősségre vonva. Ennek tudatában nem értem, hogy a jelenlegi kormány képviselője, hogy engedhetett meg magának egy ilyen felelőtlen, a magyar érdekeket súlyosan sértő kijelentést.
– A magyar kormány lényegében nem határolódott el Orbán Balázs mondanivalójától, hiszen az lényegében megegyezik azzal az állásponttal, miszerint Ukrajnának az ellenállás helyett bármilyen feltételekkel meg kellene kötnie a tűzszünetet. Mit gondolna erről Kopácsi Sándor? Mi erről az ön véleménye, és van-e erről egységes vélemény a tengerentúli magyarság körében, vagy ott is egymással szemben álló nézetek ütköznek, mint itt, Magyarországon?
– Ismerve apámat, nem lenne híve a feltétel nélküli tűzszünetnek. Elismerné, hogy a helyzet ugyan súlyos, de nem reménytelen, mert ellentétben 1956-tal, amikor semmilyen esélye sem lehetett a nyugati segítségnek, ma már számítani lehet a NATO és a nyugati világ támogatására. Az „orosz medvének” ugyan nincs túl sok variációja az agresszivitásra, – most is, mint akkor, figyelemelterelés végett bedobta a szuezi konfliktust, – de mai nyugati világ már elég erős hogy a célnak megfelelően reagáljon a fenyegetésekre. Bevallom, ez a magánvéleményem, mert testi és lelki egészségem érdekében szinte semmilyen kapcsolatom nincs a kanadai magyar diaszpórával.
– Mit gondol általánosságban az 1956-os eseményekkel kapcsolatos mai magyar hivatalos álláspontról, illetve a magyar történelemtudomány vonatkozó kutatási eredményeiről?
– Egy szóval? Siralmas. A napokban kért föl néhány amerikai történész, hogy apám iratait, levelezéseit, róla és vele készült sajtótermékeket gyűjtsem össze és juttassam el a Hoover Institute levéltárába. Szívesen teszem, mert biztos vagyok benne, hogy a jövő kutatói tisztességes szándékkal fogják majd az adatokat kezelni. Hozzáteszem, ilyen felkérést hasonló kaliberű intézménytől Magyarországról eddig még nem kaptam.
– Kötelet a hóhérnak címmel nemrégiben történelmi kalandregénye jelent meg, amelyben egy kényes kérdést jár körül. A könyv arról szól, hogy a kommunista vezetők gyermekei hogyan fordultak szembe 1956 után saját szüleikkel, s hogy fiatalok egy csoportja 1967 tavaszán összeesküvést sző, hogy a rezsim életben maradt áldozatait és hozzátartozóikat megmentsék az üldöztetéstől. Vannak-e ebben a történetben igazságelemek?
– Regényemben a kommunista vezetők gyermekeinek a lázadása fikció. Bár, ne legyek igazságtalan, mert bizonyos valóságalapja a történetnek mégis van, hiszen az 1989-es vértelen forradalom (nevek felsorolása nélkül) többek között igenis ezeknek a gyerekeknek köszönheti a rendszerváltást, még akkor is, ha nem úgy sikerült, ahogy azt elképzeltük.
– Várhatók további publikációk e témában?
– Egy újabb, angol nyelvű verzióban részletesen kifejtem, hogy a magyar eseményeket 1956-ban teljes mértékben a szovjet érdekek diktálták. A regény utolsó részében Chopaky befejezi és bemutatja izgalmas életrajzát, annak ellenére, hogy legalább egy tucat KGB ügynök próbálja eltenni láb alól. Mert az igazságnak van egy igen rossz tulajdonsága: mint az a bizonyos csontváz, mindig a legváratlanabb időben esik ki a szekrényből, és ha már kiesett, nem lehet többé elrejteni.
