„Ismerve apámat, nem lenne híve a feltétel nélküli tűzszünetnek. Elismerné, hogy a helyzet ugyan súlyos, de nem reménytelen, mert ellentétben 1956-tal, amikor semmilyen esélye sem lehetett a nyugati segítségnek, ma már számítani lehet a NATO és a nyugati világ támogatására.” Ezt nyilatkozta lapunk kérdésére a Torontóban élő Kopácsi Judit. Budapest volt rendőrfőkapitányának, az 1956-os forradalmi nemzetőrség főparancsnok-helyettesének, Kopácsi Sándornak a lánya e-mailben válaszolt kérdéseinkre.
– A magyar kormány egyik felelős képviselője nemrég olyan kijelentést tett, miszerint az 1956-os forradalom leverésére küldött szovjet csapatokkal nem kellett volna szembeszállni. Emlékei szerint az édesapja és társai milyen álláspontot képviseltek ebben a kérdésben?
– Erre Király Béla szavaival tudok válaszolni, aki 1956-ban mint a forradalmi nemzetőrség főparancsnoka, apám felettese volt. Szüleim kivándorlása után sok időt töltöttek együtt, gyakran voltam tanúja a beszélgetéseiknek. És persze számos, erről a korról szóló irodalmat, dokumentumot halmoztam fel és olvastam el. Ezekben nem volt szó egyetemes ellenállásról a szovjet agresszivitásra. A Szovjetunió október 30-ról 31-re virradóra fegyveres beavatkozást kezdett hazánk ellen. A november 1-jei semlegességi nyilatkozat a szovjet intervenció – mint hadüzenet nélküli háború – következménye volt, nem pedig oka. E háború a törvényes magyar kormány megdöntésére törekedett. Szocialista országok közötti háború volt, mivel a forradalom programjában nem szerepelt a szocialista rendszer megdöntése.
1956. november 3-án a Parlamentben még javában folytak a magyar–szovjet tárgyalások a csapatkivonások részleteiről, ahol a szovjet tárgyalók ígéretet tettek a megszállás leállítására.
A Jutadomb azon kevés 1956-os esemény közé tartozott, ahol a magyarok – az 51. légvédelmi tüzérezred katonái Mecséri János ezredes vezetésével, valamint soroksári nemzetőrök –sikerrel szálltak szembe a megszálló szovjet csapatokkal. November 4-én Maléter Pál utasítására az Esztergomi Tüzérezred katonái a Jutadombnál lezárták a Soroksári utat, hogy az esetleges katonai mozgások ne zavarják meg a szovjetekkel Tökölön folytatott tárgyalásokat. Malétert és a magyar katonai küldöttséget letartóztatták, a szovjet katonai konvoj elindult velük Soroksár irányába. Az őket kísérő ávósok észrevették a tüzéreket, és tüzet nyitottak rájuk. A magyar katonák ezt viszonozták, aminek következtében hét szovjet katona életét vesztette. A Vörös Hadsereg a Forgószél-hadműveletben hatvanezer katonával és kétezer páncélossal támadt Magyarországra. A Juta-dombnál 11 katonát veszítettek az oroszok. A megtorlás során ugyanennyi magyar katonát ítéltek halálra.
November 4-én Nagy Imre, fölmérve az erőviszonyokat, nem adott parancsot ellenállásra. Apám Király Bélával egyetértve tudomásul vette, hogy ilyen túlerővel szemben semmilyen lehetőség nincs a védekezésre. Hazafiként szembenéztek a tényekkel, és nem voltak hajlandók felesleges vérontással több áldozatot okozni. De rendkívül fontosnak tartom leszögezni, hogy az eseményeket 1956-ban úgy a szovjetek által megszállt országokban, mint a Közel-Keleten is a szovjet legszűkebb vezetés tartotta kezében, és egyedül a Szovjetuniónak állt érdekében provokálni a szuezi válsággal egyidőben egy véresnek tűnő magyar „ellenforradalmat”, amit aztán a Varsói Szerződésre hivatkozva hatalmas erővel elfojthatott, ezzel is demonstrálva a világ előtt katonai erejét.
Nekem erről az a történet jut eszembe, amikor Móricka megöli apját, anyját, hogy részt vehessen az árváknak rendezett vasárnapi vacsoráján. Ugyanis a magyar forradalomnak még a gondolata sem született meg, amikor a szovjetek már egy évvel korábban eldöntötték sorsunkat és mesterségesen kiprovokálták az atrocitásokat. Az esetek többségében Nagy Imre kormánya csak loholhatott az események után, mint például 1956 októberében, amikor apám a tűzoltó szerepét töltötte be, egyik fellángolást a másik után csillapítva. Október 25-én a Parlament előtti atrocitás miatt felháborodott tömeget a Deák téri főkapitányság előtt egyedül, szép szóval oszlatta el, és október 30-án felajánlotta segítségét Mező Imrének is a Köztársaság téri harcok alatt, ami gorombán el lett utasítva.
Azt hiszem, itt az ideje, hogy szembenézzünk a múlttal és tudomásul vegyük, mi volt 1956-ban a három fő kérdés a Szovjetunió számára: a megelőző támadás szovjet részről Nyugat felé, azután Szuez, az átkaroló hadművelet, amely a fő csapást megelőzi, és a magyar ügy, ami egyúttal alkalmat adott a Szovjetuniónak, hogy a Varsói Egyezmény érdekében, egy másik szocialista állam „segítségére sietve” Magyarországon és a többi szocialista országban elismertesse katonai hegemóniáját, és egyúttal a Nyugat számára is bemutassa katonai fölényét.
