Nyolc év szünet után múlt év nyarán nyílt meg újra a Szépművészeti Múzeum Grafikai Kiállítótere megújult formában, tegnap már negyedik kiállítását avatta, ezúttal a biedermeiert helyezve a középpontba. A kiállítássorozat célja, hogy az elmúlt évtizedben a Szépművészeti gyűjteményébe bekerült új műveket gyűjteményi kontextusba helyezze, kortárs reflexiókkal. – Adná magát, hogy kronológiai rendben mutassuk be az alkotásokat, de ugyanakkor nekünk, művészettörténészeknek is ez jó alkalom arra, hogy a korszakok jellemző példáinak megmutatásán túl elgondolkodjunk azon is, egy-egy új mű milyen kérdéseket vethet fel a gyűjtemény szempontjából – mondta el Bodor Kata művészettörténész, A portré otthona, az otthon portréja című tárlat kurátora a kiállítás sajtóbejárásán. – A kétszázéves biedermeier annak idején olyan problémákat vetett föl, olyan dolgokkal szembesítette a korabeli nézőket, amik ma is aktuális problémák, kérdésfelvetések. A tárlat első képpárja egyfajta mottója is ennek a kiállításnak: a kisebb mű egy Josef Kriehuber-önarckép, amelyre a kortárs osztrák képzőművész, Markus Schinwald képe „válaszol”.
Az elmúlt évtizedekben több alkalommal nagyobb mennyiségben sikerült Josef Josef Kriehuber-műveket vásárolnia a Szépművészeti Múzeumnak, Gondos Zsuzsa művészettörténésznek köszönhetően néhány év alatt több mint kétszáz Kriehuber-alkotás került be a múzeum gyűjteményébe. – Kriehuber a XIX. század egy nagyon jellemző, nagyon népszerű és nagyon ismert művésze volt, s bár mára egy kissé feledésbe merült a neve, büszkék vagyunk arra, hogy körülbelül négyszáz művel rendelkezünk tőle. Az életmű majdnem ötezer portré-litográfiát tartalmaz. Ez a fajta tömegtermelés, ami Kriehuber életművében is megjelenik, sok kérdést fölvet: mi volt a portré szerepe ebben a korszakban, ebben a stílusirányzatban, miért tudott egy művész ilyen rengeteg portrét alkotni? Hol volt ennek a piaca, hogyan jelennek meg, mit mutat meg ötezer portré egy életműben? Erre reflektál kortárs művészként Markus Schinwald tevékenysége, aki kifejezetten Kriehuber-litográfiákat alakít át és manipulál. Schinwald tevékenységének középpontjában a biedermeier korszak áll, érdekes megközelítéssel. Ő azt mondja: szkepticizmust és ellenállást vált ki belőle a biedermeier, és azokra a kérdésekre reflektál, amelyeket az imént említettem – emelte ki Bodor Kata.
Kérdés továbbá: a biedermeier tömegtermelésének ismeretében mit mutat meg egy korszakról a rengeteg portré, és ezek mennyire igazmondóak? – Mai fejjel azt gondolnánk, a portré nagyon személyes. Érdekes módon e korszak portréit szemlélve egy idő után azt vesszük észre, mégsem tudunk meg igazán sokat ezekről az emberekről. Ahogy Milan Kundera egy regényében említi: ha egy divatlapot végiglapozunk, hiába látunk benne több száz embert, mintha ugyanazt az egyet látnánk. Ez nem a műfajt dehonesztálja, azt jelzi: egy idő után a portrékészítés is sematikussá tud válni. De miért válhatott ez a tevékenység ennyire sematikussá? Nem a művész tehetsége, inkább a portrék alanyainak az elvárásai miatt. Ezért merült fel az a gondolat: a portrékat egy másik műfajjal hozzuk összefüggésbe, a szobaportré műfajával. Ezek a művek azok, amik elsőre nagyon személytelennek tűnnek. Mégis, néha a szoba sokkal jellemzőbb, egyénibb képet tud adni a korszakról, mint amit egy-egy arcképről tudunk le tudunk olvasni – hívta fel a figyelmet a kurátor. Zékány Dia kortárs reflexiói is pontosan erre mutatnak rá.
Reprezentálni kötelező! – hirdeti a tárlat első szekciójának címe. Az első fejezet arra emlékeztet, a biedermeier polgár számára az arisztokraták egyfajta mintául szolgáltak – korábban csak az uralkodó réteg tudta magának megengedni, hogy portét készíttessen magáról vagy családtagjairól. – Érdemes megemlíteni: a biedermeier gúnynév volt, amellyel a kispolgárságot illette a forradalmakat büszkén megélő ifjúság a XIX. század közepén – tette hozzá Bodor Kata.
– A XIX. század közepén a romantika hevülete járja át az értelmiség, a polgárság egy részét, míg a másik része inkább a család, az otthon, vagy adott esetben egy nagyobb kastély, vagy egy városi rezidencia falai közé húzódott vissza.
Felértékelődik a család szerepe, felértékelődik a lakás, az otthon, az ízléses berendezés, a művelődés szerepe. Ez a fajta visszahúzódó élet egy időre a gúnyolódás tárgya volt, később azonban a biedermeier stílusa egyre inkább a helyére került, és sokkal inkább egyfajta idilli, békés szigetként, a művelődés szigeteként jelent meg az utókor szemében. – A biedermeier becsületének visszanyerésére ékes példa: Rudolf von Alt a XX. század fordulóján a bécsi szecesszió tiszteletbeli elnöke lett. A kiváló bécsi épületek megörökítője egyébként saját lányának portréjával van jelen a kiállításon, ez a kép ragyogó jellemrajzként is értékelhető.
A kiállításon Brudern József báró két portréja is látható – mindkettő Friedrich Johann Gottlieb Lieder alkotása –, megidézve Pest polgárosodását: Brudern az első magyarországi üzletház építtetője volt, üzletháza a Ferenciek terén állt a Párisi Udvar helyén. Bár „csak” portrék és szobaportrék, a képek témái között éppúgy felfedezhető a finoman jelzett családi tragédia, mint az okos humor is. A kiállításon külön szekciót foglalnak el a „kép a képben” jelleggel ábrázolt kis méretű arcképek.
A miniatűr arcképekből álló kollekció eddig csak egy alkalommal került a közönség elé az elmúlt száz évben, bemutatásával a nagylelkű adományozó, Perlep-Procopius Olga gyűjtő előtt tiszteleg a múzeum.
A Szépművészeti Múzeum még egy százéves némaságot tör meg a kiállítással: újra megjelentette a savoyai író, Xavier de Maistre Utazás szobám körül című kisregényét Várkonyi Nándor fordításában. Senki sem gondolná, hogy a mű a XIX. század fordulóján íródott – olyan friss és szellemes.
Infó: A portré otthona, az otthon portréja. Biedermeier arcképek és enteriőrök kortárs reflexiókkal. Szépművészeti Múzeum Grafikai Gyűjtemény, 2024. október 16-tól 2025. március 16-ig. Kurátor: Bodor Kata. A tárlat október 29-től párhuzamosan látható a Magyar Nemzeti Galéria Biedermeier mindennapok. Művészet és polgárosodás a reformkori Magyarországon című kiállításával.