Három pelyhes kislibát hoztunk el idén tavasszal a mezőkövesdi piacról, ahol olyan tájt egymás mellett sorakoznak a hatalmas ládák, mindegyikben tucatnyi sipogó, a tojásból csak nemrégiben kikelt fiókával. Idős, bütykös kezű bácsi árulta őket, s nem tudta megmondani, melyikük a gúnár s a tojó. Igaz, sok segítsége nem volt neki sem, a hátsó tollak penderedése pár hetes korban még nem jelentkezik, a felfelé törekvő kackiás farok olyankor még nem igazít útba.
Három tojónk lett végül, egyetlen gúnár se, ami talán azért nem akkora baj. Még emlékszem gyerekkorom nagyszülői baromfiudvarára, meg a házunkhoz vezető út egy-egy veszélyesebb kanyarjára, ahol csapatokba verődve jöttek, mit jöttek, rohantak felénk a libák, élükön a vezérhímmel, amelyik sziszegve, szárny-csapkodva, nagy elszántsággal és lelkesedéssel kergetett meg minket, mentünk akár gyalog, vagy biciklivel.
Eleinte együtt mozgott a három kölyök, aztán valahogy kettévált kettő, s maradt magára egy. Néha-néha verődtek csak össze, főként etetésnél, vagy amikor a nagy forróságban mintegy egymás sorrendjét beosztva merültek el, és fürdőztek a nekik kitett, vízzel teleöntött nagy műanyag gyerekhomokozóban.
Hogy a magára maradt árva liba látása sérült, azt csak később vettük észre. Amíg a többiek magabiztosan közlekedtek csalánbokortól csalánbokorig, s messziről észrevették, ha déltájt a puha, beáztatott kenyérhéjakkal közeledtünk feléjük, addig ő jellemzően a lécekből ácsolt fakerítés deszkái mellett araszolt. Ha a kaput kinyitottuk a két udvar között, nem mindig sikerült eltalálnia, hogyan mehet át a széles bejáraton a csigákkal, bogarakkal jobban tarkított, dzsumbujosabb részbe. Ha pitypangot, reteklevelet téptünk, a zöld nyalábok helyett olykor az ujjunkba, tenyerünkbe csípett, s mivel másként szelíd, ezt a véletlennek tudtuk be. A szemén nem lehet látni, melyik a jó és melyik a rossz, mindkettő egyformán nyitva, talán a jobb működik erősebben, és a balra ereszkedett homály.
Nem merült fel, hogy emiatt levágjuk, még most, Márton-nap közeledvén sem.
A mi lúdjaink, egyéb baromfiink csak akkor kerülnek át a szomszédasszony rutinos karmai közé, ha úgy megsérülnek, hogy az élet már nagyobb terhelés, mint a halál.
Ilyen dilemmával kell mostanság szembenéznünk, miután lesántult az egyik fehér kacsa. Eleinte csak húzta a lábát, most azonban féllábon ugrálva közlekedik, és többet üldögél a patakparti zsombékosban, mint korábban. Őt is elhagyta a két másik egészséges társa, pedig annak idején együtt bandáztak, és kergették közösen a kukoricástál mellől a tyúkokat.
Csakhogy a fejünkben motoszkáló végzetes gondolatokat kettétörte egy megható pillanat. Azt láttuk, amint a sánta kacsa mögött ott battyog a félvak lúd, terelgeti, néha türelmesen megvárja, míg továbbhalad, aztán együtt mennek át az almafák alá. Ott időznek együtt, a kétszer akkora liba alig-alig mozdul el mozgássérült társa mellől, s ha felénk tekint, mintha aggódva azt üzenné: hagyjátok még, várjatok, ne siessétek el!