- A saját hang ereje - Fiona McPhillipsszel sebekről, hallgatásról

A hallgatás sebeiben olvasható eseményeket két idősíkon követhetjük, napjaink, illetve az 1980-as évek második felének Írországában. Milyen hangulat uralkodott akkoriban az ír fővárosban?

Fontos időszak ez nekem, hiszen én magam is Dublinban nőttem fel, itt voltam tinédzser a ’80-as években. A történetem főhősének, Lounak a megformálása vagy épp a középpontban álló gimnázium leírása során is a saját emlékeimre, tapasztalataimra támaszkodtam, amelyek a mai napig élénken élnek bennem, és imádtam megidézni az akkori várost a különféle kulturális referenciák – a zene, a tévéműsorok vagy építmények – segítségével. A ’80-as években különösen érezhető volt, hogy Dublin egyfajta változás kapujában van. Azok a kulturális és társadalmi előrelépések, amelyek azóta végbementek a városban, ebben az időszakban gyökereznek, köszönhetően a Louhoz hasonló embereknek is, akik elkezdték hallatni a hangjukat például a katolikus egyház visszaéléseivel szemben.

Ebben az időszakban tevékenykedett úszóedzőként George Gibney is, akinek az ügye jelentős mértékben inspirálta a könyvét.

George Gibney az ír nemzeti úszóválogatott edzője volt a ’80-as években. Közel egy évtizeden keresztül követett el szexuális visszaéléseket, és abuzálta a tanítványait. Az esete rendkívül jól dokumentált, egy 2020-as podcastban fel is dolgozták. Az áldozatok közül sokan ebben a műsorban álltak ki először, és mesélték el, ami velük történt. Nem Gibney volt az egyetlen magas rangú edző, aki ilyen módon élt vissza a hatalmával, és a legfelsőbb sportvezetés is tudott ezekről az ügyekről, ám mindenki hallgatott róla. Ugyanakkor ebben az időszakban az emberek valójában nem is igazán tudták, miről van szó. Erre csak az elmúlt húsz évben ébredtek rá.

Az uszoda mellett a másik meghatározó közeg a regényben a High­field, egy elit gimnázium. A manipuláció, a ki nem mondott szavak és az elhallgatott vádak sötétté és nyomasztóvá teszik az iskolát. ­Miért választotta ezt a miliőt?

Ennek számos oka van. Az egyik, hogy maga az iskolaépület és a campus egy önmagában is zárt terület, amely rengeteg konfliktuslehetőséget rejt magában. Fontos az odajárók életkora is, ugyanis ezek a fiatalok már elég idősek ahhoz, hogy olyan dolgokról filozofálgassanak, mint az élet értelme, a szexualitás, a felnövés nehézségei vagy morális kihívások, ám nem elég idősek még ahhoz, hogy megértsék annak a hatalomnak a mibenlétét és működési mechanizmusát, amely szemben áll velük, ez pedig egy újabb konfliktusforrás. A legfőbb oka azonban a helyszínválasztásnak az, hogy amikor a kreatív írás mesterszakot végeztem, kaptam egy feladatot, amelyben a gyerekkoromról kellett írnom, én pedig visszamentem a régi iskolámba, ami sok mindent elindított bennem.

A történet főhőse, Lou bátor és szókimondó fiatal lány, aki elszántan szeretne igazságot szolgáltatni, és lerántaná a leplet az úszóedző ügyeiről. Mennyiben táplálkozik Lou karaktere a saját fiatalkorából?

Lou egy bátrabb és szókimondóbb verziója önmagamnak, azt is mondhatnám, hogy a fiatalkori énem vágyálma. Szeretem azzal áltatni magam, hogy tinédzserként olyan voltam, mint ő, de igazság szerint sosem voltam ennyire bátor. Mindenesetre ugyanazt a zenét szereti, mint én, és az is valami.

Nem Lou az egyetlen fontos női karakter a könyvben, a történet egésze meghatározó nőalakokra épül. Lou, aki felnőttként irodalomprofesszor a Trinity College-ben, az elő­adásain sokat beszél a nők hangjáról az irodalomban. „Ahhoz, hogy meglásd egy elbeszélésben az igazságot, nagyon alapos vizsgálatnak kell alávetned az elbeszélőt” – mondja a diákjainak, amikor az irodalomban a „megbízhatatlan narrátor” terminussal jelölt jelenségről beszél. A regényéhez hasonló zaklatási történetekben pedig többnyire a nők, illetve az áldozatok azok, akiket „megbízhatatlan narrátorként” kezelnek.

Rátapintott a lényegre. Hosszú ideje az a benyomásom, hogy a hasonló helyzetekben az áldozatokat állandóan megkérdőjelezik. Lout, Shaunát és az összes többi áldozatot is megbízhatatlan forrásnak tartják a történetben, ez pedig általában véve egy olyan dolog, amely meggátolja az áldozatokat abban, hogy ki merjenek állni, és el merjék mondani, ami velük történt.

Shauna például a hallgatást választja.

Ő gazdag családból jön, befolyásos szülők gyermeke. Shauna esete azt példázza, hogy hiába van hatalmad az élet egyik területén, attól még egy másikban – ez esetben az abuzáló kapcsolatban – lehetsz te az alárendelt fél. A Lou és Shauna stratégiája közti különbséggel azt is szerettem volna megmutatni, hogy az ilyen esetekben sokszor nem elég, ha valaki kiáll magáért vagy másokért, ahogyan azt Lou is teszi, mert esetleg nem bíznak majd a szavaiban.

Végül azonban Shauna is elmondja a történetét, a nők meg- és visszakapják a hangjukat. A nehezen kimondható dolgok felhangosításának motívuma nem először bukkan fel a munkásságában: egy korábbi könyvében a saját küzdelmét dolgozta fel, amelyet a meddőséggel vívott.

Amikor 2005 és 2007 között keresztülmentem ezeken a dolgokon, az emberek nem igazán beszéltek ilyesmiről, én pedig egyszerűen nem értettem, hogy lehet ez. Azt éreztem, felrobbanok, ha nem beszélhetek erről, így tulajdonképpen a mesterséges megtermékenyítés reklámarca lettem. Mindenki azt gondolta, hogy szégyellem majd, hogy csendben leszek, de nekem fontos volt, hogy beszélhessek, hogy kiírhassam magamból mindezt. Örömmel tölt el, ha számomra fontos dolgoknak hangot adhatok.

A kreatív írás mesterszakot 2019-ben kezdte el, közel ötvenévesen. Magyarországon a középkorú nők sokasága küzd azzal, hogy mit kezdjen az életével, sokan nem mernek belevágni új dolgokba. Önben nem volt bizonytalanság emiatt?

Az igazság az, hogy hosszú ideje „fenyegetőztem” már azzal, hogy egyszer írok majd egy regényt. A mesterszak elkezdésével pedig végre hivatalosan is magamra zárhattam az ajtót, és azt mondhattam: bocs, nem érek rá, dolgozom. Írországban egyébként ez nagyon gyakori jelenség, különös tekintettel az irodalomra. Ha belegondolok, a kortárs ír szerzők között a legnagyobb számban éppen a negyvenes-ötvenes éveikben járó nők képviseltetik magukat, közülük sokan ráadásul krimiszerzők, mint például Liz Nugent, Andrea Mara vagy Catherine Ryan Howard. Rengeteg olyan nő van, aki már túl van a gyereknevelésen, évekig dolgozott valahol, és azt érzi, ideje, hogy rátaláljon önmagára. Mindenkit csak bátorítani tudok arra, hogy keresse meg, és használja a saját hangját.