A fiatal, energikus szereplőgárda hitelesíti az elszántságot, a végletes elkeseredettséget, a dühöt a Madách Színház premiernek is beillő felújításában. Mohón birtokba veszik a színpadot. Senki nem tekinti statisztának magát. A kisebb szerepeket játszók, a tánckarban lévők is együtt lélegeznek a produkcióval. Nem érdektelen bámészkodók, az arcukon ott az adott jelenet hangulata, mimikájuk kifejezi amit a szituáció, karakter megkíván. Féktelenek az energiáik, és ezeket használják is, Tihanyi Ákos koreográfiája szerint nekilódulva táncolnak. Hajszálpontosan egyszerre mozdul kezük-lábuk, amennyiben erre van szükség, ám közben meg-megvillan az egyéniségük. Tudnak vérpezsdítőek lenni. Nekibuzdultan eszeveszett tempót diktálnak, „ide nekem az oroszlánt is” hevülettel. Helyet követelnek maguknak a deszkákon, miközben bizonyítják, hogy abszolút helyük van ott. Ütős csapatként működnek, de érzékeltetik az egyéni tehetségüket is. A mostani A nyomorultaknak a tömeg is a főszereplőjévé válik. Megjelennek általa a mindennapok senyvedői, a nélkülöző, kisemmizett, tényleges nyomorultak. Meg akarják váltani magukat, és akár a világot. Nem sikerül ez nekik, hiszen nem is sikerülhet, sokan áldozatokká, hősökké válnak, de ők legalább nekifeszültek, nem tűrték a tűrhetetlent, megpróbáltak változtatni a sorsukon. Övék az erkölcsi tartás és a morális dicsőség. Kiálltak másokért és magukért.
A szereplőgárda pedig igazi csapatnak, társulatnak mutatkozik, és kicsit tán mélyebbre hatol, mint Alain Boublil és Claude-Michel Schönberg Victor Hugo regénye nyomán írt, erőteljes zenéjű hatásos sikerdarabja, aminek nem tartozom a legnagyobb rajongói közé. Mind nehezebben viselem ugyanis a „nyomor show”-t, amikor emberek szenvedéséből látványosan szórakoztató revüt csinálnak. És azért ez szinte törvényszerűen megtörténik A nyomorultak musical változatában. Megfáradt, agyongyötört, végletesen elnyűtt emberek szökdécselnek lazán, körbe körbe, viszonylagosan könnyed zenére. Számomra ez némiképp abszurd. De ha az arcokon, a nekiszabadult gesztusokon látom, mint ezúttal, a fájdalmat, az indulatot, a változtatni akarást, ha magával ragad az elsöprő szenvedély, akkor túlteszem magam rajta.
Pesák Ádám fölöttébb meggyőző Jean Valjean. Eljátssza a börtönben hosszú ideg kenyérlopásért senyvedőt, akiben minden sanyargatás dacára ott lapul az őserő, ami egyszerre csak kitör, lázadó igazságérzettel párosul, és nem állíthatja meg senki. Még egyszer lop, hogy kikecmeregjen a sanyargató, kiközösítő nincstelenségből, de aztán másokért, a jogtiprások, a megalázások ellen küzd. Olykor robbanásszerűen, a lélek legmélyéről tör fel a hangja, az öntörvényűséget, az időlegesen igen, de véglegesen el nem tiporható szabadságot zengve. Ugyanilyen őserő Posta Victor alakításában az ellenlábasa, Javert, aki már a börtönben kipécézve magának, ütteti-vereti, ordít vele, válogatott megaláztatásokkal „tünteti ki”. Nem bírja, hogy kilóg a sorból. Nem „futószalag”, neve-sincs fegyenc, nem tűri szó nélkül a rabigát, kihívja maga ellen a sorsot. Javert a szabadulása után is a nyomában marad, csaknem életcéljává válik, hogy gáncsolja, ahol tudja. Szintúgy szenvedélyes, mint Jean Valjean. Csak ő az elnyomás megszállottja, a törvényesnek nevezett dogmatikus igazságtalanság szolgáltatásé. A jogszerűtlen jogé. A merevségé. Az úgynevezett sötét oldalon áll. Naná, hogy feketébe öltöztetik, nehogy ezt valaki ne vegye észre. Elidegeníthetetlenül sajátjává tette pusztítóan embertelen elveit, melyekkel kételyek nélkül kiszolgálja a fennállót. Párbaja Jean Valjeannal hasonlatos ahhoz, mint amikor a westernfilmek végén a jó és a rossz megvív egymással, és a rossz halálával jobbá válik a világ. Mese, mese, meskete. A világ leegyszerűsítése. Tömeg-kulturális produkciók garmadája épül erre a szisztémára, mert jó hinni benne, ha már a világ nehezen döccen előre, olykor inkább hátrafelé sasszézik. És éppen annak vagyunk a tanúi, hogy a „gonosz” ezerfejű, és bár legyűrhető egy-egy fej, de az egész kiszipolyozó gépezet, a sanyargatás kiépített szisztémája, az emberek kisemmizésének mechanizmusa nem sokat változik. Ennek beható taglalását a színházban a közönség zöme nem kedveli. Ezért szereti azokat a színpadi meséket, amikben ugyan viszont látja a problémáit, de azért némiképp könnyített, leegyszerűsített formában, sok színpadi eszközzel, gazdagon lenyűgöző kiállítással, látványos formában, fülbemászó zenével, tánccal, hatásos érzelemcunamival.
Erre a célra szolgál a musical, aminek hazai nagymestere Szirtes Tamás rendező. Biztos kézzel, sikeresen működteti a roppant színpadi gépezetet. Kiszimatolja és helyzetbe hozza az új tehetségeket, akik ezúttal rázúdítják az energiáikat a deszkákra, ahogy egyébként annak idején a Rock Színház fiataljai tették, akik nálunk először mutatták be A nyomorultakat. De ők egy partizán módon létrejött színházi szabadcsapat tagjai voltak. Most egy sikeres kőszínház, egy bevált rendezés megújulásával történik hasonló. A szereplők szenvedélye csaknem szétfeszíti a teátrum falait. A díszlettervező Kentaur ormótlan, színtelen falakkal, nyomasztó város benyomását kelti, de kisvárosi meghittséget ugyanilyen magától értetődő természetességgel teremt. Csaknem filmszerű áttűnésekre képesek több helyszínt megjelenítő díszletei. Rományi Nóra jelmezei gondosan vasaltak, kikeményítettek a legnagyobb nyomorban lévők esetében is. Köteles Géza karmester bámulatos intenzitással vezényel, és ennek megfelelő svunggal játszanak muzsikusok is. Igencsak dallamos, fölöttébb érzelmes a zene, kevésbé kiváló előadásban nyúlóssá, szirupossá is válhatna, de vigyáznak, hogy ne lépjenek túl a giccshatáron. Nagyon rendben vannak a zenei és az énekesi teljesítmények.
Zámbó Brigitta Fantine-ként, Haraszti Elvira Cosette-ként, Arany Tímea Eponine-ként mutatja meg, hogy milyen érzelemáradatra képesek a nők, mekkora lehet a lelkierejük és az odaadásuk. Cseh Dávid Péter Enjolras, Jenővári Miklós pedig Marius szerepében kellőképpen lángoló forradalmárok. Szemenyei János Thénardier, Kecskés Tímea Thédarnierné, haszonleső mihasznákként visznek vérbő humort a produkcióba. Barát Attila püspöke a földöntúli jóság képviselője. Gyetvai Martin Gavroche-ként felnőttnek is becsületére váló színészi teljesítményt nyújt barikádon haldokló kis srácként. Csemer Olívia Kis Cosette, Palásti Nóra Kis Eponine, maradéktalanul betöltik a cuki gyerkőcök mindig hálás feladatkörét.
A felújított, friss energiáktól feszülő produkció jobb, mint újkorában. Ismét hosszú sikerszériára számíthat.
