farsang;pszichológus;személyazonosság;

- Posteiner Judit: Algoritmusok

Szabadúszó vagyok. Jól hangzik. Ez a létbizonytalanság szinonimája. Volt, amikor jól ment, de mostanában a megrendelőim nem szeretnek fordításra pénzt kiadni. Ezt a munkát karakterszámra fizetik. A legutóbbi megrendelő kifogásolta, hogy a szóközökre is felszámolok árat. Arra minek? Az minden nyelven ugyanaz. Kitöröltem az összes szóközt a szövegből, úgy küldtem vissza.
A terápián azt fejtegetem a pszichológusomnak, hogy szeretnék valaki más bőrébe bújni. Irigykedve nézem az embereket az utcán. Olyan jó nekik, hogy ők, nem én vagyok. Megértően bólogat. Azt mondja, nyugodjak meg, mindenki érzett már hasonlót. Megkérdezem, nála mikor volt ez a pillanat. Zavartan néz rám, azután kinyögi, hogy ő mindig pszichológus akart lenni. Óránként húszezerért elvártam volna egy kegyes hazugságot.
Hazafelé a buszon megnézem az e-mailjeimet. A szóközös visszaírt, hogy ne számítsak a jövőben több megrendelésre, majd az AI lefordítja, amire szüksége van. Köszönömatájékoztatást. Bámulok ki az ablakon. Most az illene ide, hogy elered az eső és a szürkületben reménytelenül sötét és élettelen a város. Valójában gyönyörűen süt nap, csak én vagyok reménytelenül sötét és élettelen. A farsangokra gondolok, amikor anyám halálra szekált, találjam már ki, mi akarok lenni. Nem fogok az utolsó pillanatban szaladgálni színes kartonokért és szalagokért, fenyegetőzött. Aztán végül mégis mindig az lett a vége, hogy késő estig kreálta a jelmezem. Már akkor sem jutott semmi értelmes az eszembe. Vajon mik mostanában a gyerekek? Menő még a királylány és a cowboy? Vagy iPhone-nak, influenszernek, celebnek, esetleg mesterséges intelligenciának öltöznek be?
Lehunyom a szemem. A busz elringat. Azt álmodom, hogy mesterséges intelligencia vagyok. Folyamatosan fejlődöm. Automatikusan. Nem vért izzadva. Kedves algoritmusok vesznek körül, akikkel tökéletesen megértjük egymást. Az emberek imádnak, mert minden kérdésükre tudom a választ. Nem fáradok el. Nem vagyok ingerült. Űrhajót vezetek. Komoly szívműtéteteket végzek. Mindent tudok a szívről, csak azt nem, hogy milyen, ha összetörik. Nincs olyan, hogy nem jut eszembe valami, pedig már ott van a nyelvemen. Nincs is nyelvem. Nem érdekel, hogy nincs gyerekem. Fittyet hányok a halálra. Nem kell takarítanom. Nem álmodozom arról, hogy hónapokat töltök Ázsiában egy kis szigeten. Pontosan ki tudom számolni, nincs esélyem, hogy valaha legyen rá pénzem. Nem fáj a fogam. Nem érzek ízeket. Soha nem vétem el a lépést tangózás közben, és nem simulok esetlenül egy nem várt ölelésbe. Előre tudok a nyári zivatarokról, és mindig van nálam ernyő. A szivárvány, a kószáló bárányfelhők és a lemenő nap vörös izzása számomra csak természeti jelenség. Nem hiszek Istenben. Tudom az összes prímszámot. A nyári nap melege nem égeti a bőröm. Nem kapok bőrrákot. Vissza tudom tartani a könnyeim anyám temetésén. Nincsenek is könnyeim. Tudok viccet írni, de nem értem a poént. Nincs lakáskulcsom, amit elhagyjak. Tudom az összes növény nevét, de nem hatódom meg tavasszal az első hóvirágon. Nem jövök zavarba. Nem tudok nevetni, a térdemet csapkodni, csuklani. Nem vagyok szerelmes, féltékeny, boldogtalan és reményvesztett. Nem vagyok bátor, de legalább gyáva sem. Nem fáj semmi. Nem tesz boldoggá semmi. Az emberek mindig csak kérdeznek. Mindig csak kérdeznek. Mindig csak kérdeznek.
Hahó, jól vagy? Ébren vagy? Riadtan nézek fel. Azt sem tudom, hol vagyok. A busz teljesen üres. Az ismeretlen komoly tekintettel néz rám. Végállomás, kiszállás. Magas, széles vállú srác. A haját kicsit hosszúra hagyta. Kék szemek, határozott áll. Tetszik. Menjünk még egy kört, kérdezi. Bólintok. Az algoritmusok összemosolyognak a hátunk mögött.

Mi is az a vallomásos költészet? A „vallomások” unalmasak vagy provokatívak? Vonható-e párhuzam Radnóti Miklós, Rakovszky Zsuzsa és az amerikai John Berryman versei között? Fontos-e egyáltalán a költészet? Mindezekről Branczeiz Anna költővel, műfordítóval és irodalomtörténésszel beszélgettünk – a saját költeményeit is például véve.