Svájc árcímke nélkül, Kis-Berlin, francia borvidék franciák nélkül, a digitális nomádok paradicsoma, vagy csak az észak Olaszországa. Szigorúan véve ez mind igaz, és egyik sem – véli szerzőnk, Kondor Bence, aki Irakból stoppolva, bő 24 óra alatt jutott el Tbiliszibe. A hátizsákos világutazó egy tüntetés kellős közepébe csöppent, ami egy generációs konfliktust láttatott: míg az idősebb lakosságban sokan még oroszpártiak, a fiatalok inkább az Európai Unió és a NATO-csatlakozás felé húznának, ez a tétje az országban október 26-án esedékes választásoknak is.
Kezdjük a megérkezésem napjától, mert már itt belepottyantam a sűrűjébe. Irakból stoppolva, bő 24 óra alatt megérkeztem a fővárosba, Tbiliszibe, ahol azonnal egy tüntetés fogadott ami bár nem vált erőszakossá, elszeparált incidensek így is történtek, rendőrök és tüntetők csaptak össze.
Olyan hirtelen jött ez az esemény, hogy nem igazán voltam képben mi is történik, azonban a falfirkák, amik ellepték a várost, beszédesek voltak: No Russian Law.
– No Russian Law! No Russian Law! – skandálta a tömeg.
Kezdett nagyon fura érzésem lenni. Egy kis déjà vu, nyakon öntve keserű boldogsággal.
Látni fiatalokat és idősebbeket együtt kiállni valamiért, amiben igazán hisznek. Eddig egyszer volt lehetőségem ilyet átélni Magyarországon, épp februárban, a pedofil-botrány kirobbanása után.
Miután a tiltakozási hullám hetekig eltartott, a következő eseményen már én is képbe kerültem, és itt éreztem azt, hogy én most kicsit Magyarországért is tüntetek. A találkozás a Russian Law, azaz orosz törvényként emlegetett törvénycsomaggal húsba maró élmény volt. A törvény arról szól, hogy azok a médiumok és szervezetek, amelyeknek anyagi forrásai több mint 20 százalékban külföldi finanszírozásból származnak, felkerülnek egy listára – amit korábban még külföldi ügynöklistának neveztek, de ezt később módosították. Így kevésbé hangzik úgy, mint az Oroszországban létrehozott ügynöklista, amire bárki felkerülhet, aki kritizálja orosz rendszert. Ha az olvasó most úgy érzi, hogy igencsak ismerős a sztori, akkor tudja, hogy Magyarországon villámgyorsan, mindenféle különösebb ellenállás nélkül létrehozták a Szuverenitásvédelmi Hivatalt, nagyon hasonló célból, mint az itt meghozott törvény.
Még a megnevezett ok is ismerős: „Meg kell védeni az országot a külföldi politikai befolyásolástól, hogy azok ne sérthessék az ország szuverenitását.”
Ezen a ponton én nem tudnám megmondani, hogy csak véletlen egybeesés, vagy egy jól felépített, bejáratott rendszer, amit mind Magyarország, mind Grúzia is használ.
Ebből a kísérteties légkörből és szemléletből indultam el grúziai kalandozásomra, aminek végső soron kifejezetten örültem, hiszen mi lehet jobb tapasztalat, mint belelátni a fiatal generáció lelkébe és vágyaiba. A frissen szerzett barátságok habár viszonylag szűk merítésből, de betekintést engedtek abba, hogyan is alakult át a Szovjetunió felbomlása óta a kaukázusi köztársaság. A Covid és a szomszédos háború is nagyon megváltoztatta az országot, kiváltképp a fővárost. Az itt menedéket kereső oroszok behozták a saját vállalkozásötleteiket, amiket egy pillanat alatt fel is futtattak. Kis kávézók, művészellátók, design- és alkotóterek jöttek létre tucatjával. Szentpéterváron és Moszkvában is hasonló üzleti modellel találkozni, rengeteg kis- és középvállalkozás működik. Ez azonban több problémát is magával hozott, az ingatlanárak az egekben, és az ország lakói kissé kezdenek lemaradni ebben a versenyben. Mindamellett az új hullámos nagyvárosi kultúrának rendkívül jót tett, a digitális nomádok egyik kedvenc úti céljává vált az ország.
A beszélgetések annyira belém ivódtak, hogy úgy döntöttem, itt töltöm a nyarat és közben még fel is tudom fedezni ezt a gyönyörű kaotikus világot, mert a Kaukázus egy színes, szinte felfoghatatlan földrajzi régió. Európa második legmagasabb hegye, a Kazbek is itt található, amire volt szerencsém több ízben is felkapaszkodni. Hiszen Grúzia erről is szól, vagy talán leginkább erről az idelátogatóknak: túrázás a tiszteletet parancsoló hegyek és a végtelenül barátságos hegyi emberek között.
Bármerre jár az ember, szinte biztos, hogy aznap egy helybéli meghívja magához, hogy megetesse, és megitassa saját készítésű borával.
A házi bor ugyan nem a legkiemelkedőbb, de a grúzok igencsak büszkék a 8000 éves borkultúrájukra és nem is alaptalanul. Amire viszont még inkább büszkék lehetnek, az a konyhájuk. A khinkali (tésztabatyuba burkolt, fűszeres darált hús) és a khachapuri (juh- vagy kecskesajttal töltött lepény, a helyi „pizza”) a két leghíresebb ételük, de van itt minden: leves, a legjobban elkészített belsőségek és még hal is. Számomra a legmeglepőbb, hogy a hegyekből gyűjtött zöldek mennyire jelen vannak a konyhájukban, szinte minden ételben megtalálható valami amit éppen most hoztak le a környék lankáiról.
Az itteniek igencsak mediterrán módon élnek. Nem sietnek, nem stresszelnek, nem kapkodnak, kivéve akkor, ha a közlekedésről beszélünk.
Soha ennyire nem féltem az utakon mint itt, pedig már jártam meredek helyeken, Indiával a csúcson.
Csak nevetnek és azt mondják, így vezet az ember a Kaukázusban. Ami aztán a Kaukázus északi részén, Dagesztánban vált bizonyossá, tényleg mindenhol így vezetnek a hegyek közt, de erről a vidékről majd legközelebb.
Úgy tűnik, egyelőre megúsztam a bolondos vezetést, és bátran ki merem jelenteni, Grúzia szinte tökéletes hely lehet a kalandokat, felfedezést kedvelőknek. Egy nagyon büszke és kicsit naiv nép a grúz, de ezért szerethetőek. Bármi is legyen a motiváció, ha a gasztronómiáért utazik vagy sportolna, esetleg a kultúra, túrázás vagy síelés érdekel valakit, itt mindent megtalál. Kicsit kaotikus, kicsit bohém, de végtelenül kedves és biztonságos ország, ahova aprópénzért repülnek a fapados légitársaságok. Bármelyik évszakban megéri itt egy hetet eltölteni, ha már unjuk a nyugati tömeget és árakat, Grúzia remek alternatíva.
