Kizsigerelt erőforrás. Mert hát, hogy is kellene működnie? Igényes szállóvendégek, minőségi turisták adhatnák egymásnak a kilincset, fogyasztást élénkítve, adóbevételt generálva, messze elcipelve a kiváló magyar vendégfogadás hírét. Utóbbi nem létezik, a vendégkör pedig a buliturizmusban kulminál, amivel nem is volna olyan nagy baj, ha keretek között hömpölyögne a jókedv.
De erről még nem volt nemzeti konzultáció. A megosztó kérdéseket nem szívleli a hatalom. Pedig a kormányzás a gordiuszi csomók megoldásánál kezdődik, minden másra ott a mesterkard. Alább Becz Dorottya külsős szerzőnk osztja meg személyes élményeit, bátran vállalva ezek szubjektivitását: sokat fogunk még erről vitatkozni. De addig jó. Ha törvény lesz, a vita már hasztalan.
Ha a vitakultúrát és az együttműködést, esetleg a kompromisszum-készséget tanítanák az iskolában, netán otthon, rég nem itt tartanánk. Sem nemzeti, sem egyéni szinten. Ennek ékes példája az Airbnb körül kirobbant botrány, majd a népszavazás és annak eredménye. Szerintem mindenki ismer valakit, akinek a tarsolyában van egy Airbnb-s történet, naná, hogy nekem is van egy.
Édesanyám a szüleitől örökölt egy V. kerületi ingatlant, közel a Parlamenthez, csendes, de frekventált helyen lévő, viszonylag nagy lakást. Először minimális bérleti díjért adta ki hosszú távra egy ismerős családnak, majd úgy döntött, másképp hasznosítaná. Átbeszéltük az összes lehetőséget: eladást, rövid- és hosszútávú kiadást, végül úgy döntöttünk, szerencsét próbálunk az Airbnb-vel. Ezt megelőzte egy felújítás, a bútorok cseréje. Mindent a szabályozás szerint intéztünk, nem akartunk nyolc embert bezsúfolni egy lakásba, ahol csak egy WC van, és hasonlók. Elindítottuk az engedélyezési folyamatot az önkormányzatnál és ezzel egy időben a turisztikai sóhivatalnál is. Mindkettőnél olyan szakemberek segítettek, akik láttak már közelről engedélyt, önkormányzatot és Airbnb-üzemeltetést is.
Az önkormányzat első körben visszadobta a beadványunkat formai kifogás miatt. Amikor ezt kijavította a szakember, újból elutasították egy egészen más dologra hivatkozva.
Ekkor a szakember bement az önkormányzathoz, ahol az ügyintéző sutyiban elmondta, hogy bár a szabályozásban nincs benne, hogy társasházi határozatot kell kérniük, de annak hiányában minden kérelmünket el fogják utasítani.
Ekkor megkértük az egyébként rendkívül készséges közös képviselőt, hogy ugyan írjon már ki egy írásbeli szavazást a kérdésről. Amikor kézbesítette e-mailben és papíron a szavazásra való felhívást, csatolta egy levelet is. Én írtam. Arról szólt, hogy a nagyszüleim évtizedekig éltek abban a házban, még laknak ott olyanok, akik engem kislány korom óta ismernek, anyut meg pláne. Leírtam, hogy milyen szigorú szabályoknak kell megfelelnünk a rövidtávú kiadás kapcsán. Azt is leírtam, hogy az összes szabályt be fogjuk tartani, 0-24-ben elérhető lesz az üzemeltető és én is, és legfeljebb három ember tartózkodhat a lakásban. (Ez ugye kevesebb, mintha egy család költözne be két kisgyerekkel hosszú távra.) A levélben ott volt a telefonszámom és az e-mail-címem, azzal, hogy nagyon szívesen beszélgetek a felmerülő kételyekről, problémákról, keressenek bátran.
Igen, egynél többen kerestek. Két hívást kaptam két lakótól, mindkettőjüket az érdekelte, hogy pontosan hol lehet utánanézni a szabályozásnak, mert ők is Airbnb-zni szeretnének. Ezen kívül nem kommunikált senki. Se anyuval, se velem, se a közös képviselővel. Gondolom, nem lep meg senkit, hogy a lakóközösség leszavazta a kezdeményezést. Kérdés, beszélgetés vagy bármifajta kommunikáció nélkül.
Nekem ez fájt a legjobban. A lakóközösség nevében is benne van, hogy közösség. És bár nem lakom a házban, én is szeretem a nyugalmat, a megszokott életkörülményeket, és el tudom fogadni, ha valaki attól tart, hogy ezek a körülmények esetleg megváltoznak, mi több, azt is, ha egyesek véleménye nem egyezik az enyémmel.
Szívesen meghallgattam volna azokat, akiknek nem tetszik a kezdeményezés. Nem feltétlenül azért, hogy mindenáron meggyőzzem őket a saját igazamról, hanem azért, hogy közösen (közösségben) kitaláljuk a megoldást.
De az is rendben lett volna, ha bizonyos problémákra nincs mindenki számára elfogadható verzió. Van ilyen az életben.
Az, hogy elbújunk a szavazat mögé (lakók 43 százaléka nem is szavazott) és minimális nyitottságot sem mutatunk egy, a közösségben mindenkit érintő kérdés megvitatására, ez remekül mutatja, hogy mit gondolunk valójában a közösségről. Egyáltalán azt, hogy a közösség tagjának érezzük-e magunkat.
Aztán itt van még a kompromisszum-készség. Kapásból elutasítok valamit, mert az unokahúgom vejének a tanára azt mondta, hogy hülyeség? Vagy utánajárok, első kézből ismerem meg a helyzetet, a lehetőségeket – igen, ebbe mind időt és energiát kell beletenni – és megfontolom, hogy mi az amiben képes vagyok engedni és mi az, amiben biztosan nem? Hol van a nyitottság, az elfogadás, a kommunikáció? Értem én, hogy a mai világban a többség nem a win-win helyzetekre utazik, hanem arra, hogy legyőzze az ellenfelét, mert kizárólag ez elégíti ki az egóját, de mi azzal a baj, őszintén, ha a másik félnek is jó? Miért az van még mindig a fejekben, hogyha valakinek szép háza van, akkor nekem nem lehet? Ha valakinek van autója, akkor nekem nem lehet? Miért gondoljuk még mindig azt, hogy egyszerűbb valakinek keresztbe tenni ahelyett, hogy mi magunk is megpróbálnánk azt, amit a másik? Talán mert akkor rájönnénk, hogy mégsem olyan irtó egyszerű a fejlődés, fejlesztés, valami újnak a felépítése.
Rettentő ez a kétpólusú gondolkodásmód, a győztesek-vesztesek ellentéte, a fekete-fehér dinamika. Az, hogy nincs igény az együttműködésre, a közösség építésére. És még mindig az a fontos, hogy mi választ szét ahelyett, hogy mi köt össze bennünket.
