Katonák
Az első ütközés olyan,
mint a csók. Bíbor zubbonyokban
kártyáznak, egymás mundérjára
vetnek sorsot a balkon katonái.
Ha nem ütköznek, túlélik.
Ha igen, utolsó emlékük egy ölelés lesz,
melyért anyai combok közül
kéretlen szakadtak ki
a világra.
Sérülés
A naplemente zuhatagában
lottót sorsolnak. Mondják, a szirti sas
tollát tépi, mert még élni akar.
Ugyan ez nem igaz, de minden egyes
lélegzetvétellel közelebb kerül a Hold,
a kilégzés kinyomja mellkasomból
a kosarat, nyikorgó láncokon csúszik szét
tehetetlen az ősföld.
Egy kerékről letört fog húsomba mar,
melyet a gyerekkor dentistái
hiába is igyekeztek volna szabályozni,
fényes, feszítő drótjaikkal.
Tájleírás
Mert erő van abban,
mikor az óriások mozdulatlanok,
moccanatlan állnak a szürke
viharban, szemük csendes izzás, nem rebben,
sóhajban ropog a sziklasúly lélegzet,
évgyűrűket növesztünk, mi, morgó hegyhátak,
spirálisan, zivatarban a villámló dugóhúzó,
a zöld szobrok koronája fölött
a tudás van, gyökerekben a tapasztalás –
elveszett évszakot és egy elvesztett angyalt látok,
mellein szakadt fehérnemű,
horpadás a feltárt mellkason, feszül a bőr,
Moni Stănilă román sündisznói kocognak csendesen,
tüskéik szétszóródnak, mint az illatfelhők
robbanás után, valaki hajtást metsz,
zajos a lelkiismeret, világító ilonkakörték
a hullott lelkek kertjében.
