Katonaélményekkel előhozakodni, több mint kényes. A katonaviselt férfiak feje teli ilyen jellegű történetekkel, a nőket pedig az ilyesmi nem érdekli. Akkor miért is vágok bele egy ilyen elmesélésébe? Leginkább azért, mert messze túlmutat a laktanyafalakon, az értelmetlen feladatok elvégzésén, amivel tisztjeink, tiszthelyetteseink szórakoztatták a sorállományt, vagy az „öreg katonák” a „kopaszokat”. Az utóbbihoz: nem volt mindegy, ki mikor vonult be. Félév, vagy egy év eltérés elmagyarázhatatlan különbséget jelentett a sorállományban. Az iskolák felsőbb és alsóbb évesei közötti különbségek ehhez mérten csak gyenge előjátékok.
Egy elsőlépcsős dunántúli laktanya harckocsis zászlajánál teljesítettem az egyetem előtti kétszer féléves szolgálatot. Életünk úgy alakult: keveset láttuk a laktanya falait belülről. Szinte állandóan gyakorlatokon voltunk, Dörögdön, a Bakonyban, és ki tudja, még hány harckocsi lőtéren. Többet aludtunk sátrakban, mint a nagykanizsai Dózsa György laktanya harminc, olykor annál is nagyobb befogadású körleteiben. Nem véletlen, hogy az utóbbit viszonylagos kényelme és a ritka ott tartózkodás miatt – magunk között – szállodának neveztük.
A gyakorlatok a távol a laktanyán kívül folytak, ami sokfajta veszéllyel járt elöljáróinknak.
Az állomány jelentős része egész nap azon törte a fejét, honnan és hogyan szerezhetne piát.
Megtörtént egy bakonyi táborozás alkalmával, amikor már a tisztjeink és tiszthelyetteseink hibbantra itták magukat, pár katona egy harckocsival felkeresett fel egy közeli falut és annak kocsmájából hozták a bort, a pálinkát és a sört. De éppen ezekbe a szokványos katonatörténetekbe nem szeretnék beleragadni.
Egy nyári gyakorlatunk helyszíne a Bakony volt. Ma sem tudom, hogy a hadiutak szándékosan kereszteztek Balaton felvidéki közutakat, és ezt valamifajta katonai demonstráció részének szánták, vagy ez kikerülhetetlen logisztikai adottság volt. Gumiszőnyeget fektettünk keresztbe, így hajtottak át a gyilkos eszközök az úton megállított német, osztrák, holland, dán autósok előtt. Közülünk választottak katonai rendészt, akik fehér sisakban, fehér gumibottal és fehér kézelővel biztosította és irányította a harckocsik áthaladását. Erre a feladatra mindig előfelvételiseket szemeltek ki, akikről tudták, hogy nem első dolguk lesz kocsmát keresni a környéken, elhagyva ezzel a szolgálati helyet.
Kevés alkalommal éltem meg olyan torokszorító élményt, mint egy ilyen alkalommal katonai rendészként. Állni az útszélén vagy éppen közepén, a nyugati turisták figyelmétől kísérve, akik Opeljeikből és Volkswagenjeikből figyelmesen nézték, hogy harminc tank, hogyan vág át nagy gázfröccsel az úton. Szemükben aligha lehettem más, mint az ellenség, a Varsói Szerződés katonája. Ott álltam az úton, és visszanéztem rájuk. A helyzet alkalmatlan volt, hogy elmondjam, jelezzem, hogy a látszattal ellentétben nem ellenség vagyok, hanem demokrata és humanista. Ha a költőt hívom segítségül: „talpig fegyverbe öltözöl,/pedig a lelked csupa béke.”