;

civil beszéd;

- Kétpártrendszer?

Civil beszéd

Nem állítom, hogy túlságosan szeretem a kétpártrendszert. Az amerikai és a brit politika ugyan erre épül, és ettől még nem omlott össze a demokrácia, de a kontinensen a sokszínű választói akarat leképezésére plurális, többpárti viszonyok alakultak ki. Ami nem mond ellent annak, hogy szükség esetén a pártok blokkokba tömörüljenek. Mert van, amikor a politikai szabadversenyre is az ad esélyt, ha előbb megszabadulnak a versenyt korlátozó túlhatalomtól. Magyarul attól a rendszertől, amely formailag nem, de a valóságos befolyási lehetőségek szempontjából egypártrendszert jelent.

Magyarországon már régen ez a helyzet. Ezért volt elkerülhetetlen a sok összefogási kísérlet az ellenzéki oldalon. Csak azt nem próbáltuk ki, milyen az, amikor ezt nem nyögvenyelősen, hanem mindnyájan komolyan akarjuk. Így válhatott az „összefogás” gúnyos szitokszóvá, nevetség tárgyává. Többek között ez hiteltelenítette el a „régi” ellenzéki pártokat a csüggedő választóik szemében. Előbb azt vonták kétségbe, képesek vagyunk-e a győzelemre, később már azt is, egyáltalán akarunk-e győzni.

Az ellenzék körül épp akkorra fogyott el a politikai levegő, amikor a Fidesz körül a gazdasági. Már nem tudott évről évre növekvő gazdaságot, biztonságot, állami juttatásokat produkálni. Európai elszigetelődése kínosan erős fénnyel reflektorozott rá a torz gazdasági szerkezet, az elhibázott gazdaság- és oktatáspolitika következményeire.

Számos elemzés mutatta ki: ebben a kivételes pillanatban - amelyben kormány és ellenzéke egyidejűleg került válságba - ígérte a teljes politikai térkép lecserélését a Tisza. Lehet szeretni-nem szeretni (mindkettőre találni okot), de jól használta a pillanatot. Mára odáig nőtt, hogy felvetődött a kétpártrendszer lehetősége. Amelyben az ellenzéki blokk már nem pártok szövetségéből, hanem egyetlen pártból áll. Nem tudjuk, mi lesz 2026-ra. De ha a mai tendenciákat meghosszabbítjuk, esetleg a DK visszakapaszkodhat 5 százalék fölé, de az sem sokat változtatna a két domináns párt küzdelmén.

A kétpártrendszer esélye véget vet a centrális erőtér hatalmi játszmájának is. Persze jobban szerettem volna, ha a konzervatív szélsőjobb és a progresszív, részben baloldali erők versenye váltja fel a centrális erőtér trükközését, de nem így történt. Akkor pedig abból a helyzetből kell a rendszer- és kormányváltást kiküzdeni, ha muszáj, nagy áldozatok árán is, ami van. Ahogy sok másra, de stratégiát kell alkotni a kétpártrendszer viszonyaira is.

Orbán kötcsei beszéde erről szól. Sokáig negligálni, gúnyolni, lelegyinteni próbálták a Magyar Péter-jelenséget. Nem vezetett eredményre. Orbán a nevét sem mondta ki. Most megnevezi a sajtó előtt is – már az is új, hogy szóba áll velük. Bent, a teremben kemény harcot hirdet („aki nem véres, az nem harcolt!”). A keménykedés politikája már Kötcse előtt elkezdődött: a „párt öklét”, a Szuverenitásvédelmi Hivatalt most a gödi civilekre is ráeresztik. Innentől mindenki jöhet. Folytatódik a leszámolás Iványiékkal, szétverik az önkormányzati autonómia maradékát: készül a terv az iparűzési adó teljes elvonására, ellehetetlenítik a fővárosi tömegközlekedést az eddigi banki finanszírozási technikák (az ún. factoring) betiltásával.

Orbán tisztában van vele: a kétpártrendszer elsősorban a kormányzóképességek versenye. Eddig kormányzással, szakpolitikákkal nem strapálták magukat. Elég volt gyurcsányozni, brüsszelezni, sorosozni. A kötcsei közönség döbbenten hallhatta: tessék kiállni a szakmai vitákra! Eddig tilos volt, az erre hajlandókat is leszoktatták róla. Nem is lesz könnyű erre alkalmas embereket találni, de ez legyen az ő bajuk. „Megyünk lopni, jövünk vitázni!” - foglalja össze erős szarkazmussal Tóta W. az új jelszót.

Valamit tenniük kell majd az eddigi EU-gyalázó kommunikációval is. Épp a tegnapi Népszavában olvashattuk, hogy a Policy Solutions kutatása szerint a legnagyobb különbség a Fidesz és a Tisza tábora közt az Unió iránti elkötelezettségben és bizalomban van, amely az utóbbiaknál kétszer akkora (olykor a baloldalnál is nagyobb), mint a kormánypártiak között.

De mi a „Tiszántúl”, a progresszív ellenzéki pártok feladata? Nyilván szeretnének, szeretnénk 3. pólus maradni. De fel kell készülni arra is, - ahogy a Tiszának is -, hogy a döntő pillanatban majd nem oszthatjuk meg az ellenzéki blokkot. És főleg arra: a 3. pólus létét nem alapozhatjuk csak a parlamenti jelenlétre, amely vagy biztosítható, vagy nem. Ideje felgyorsítani egy világnézeti-mozgalmi-kulturális harmadik pólus, hálózat létrehozását. A (nemcsak a munkaerőpiacra kiterjedő) érdekvédelmi szervezetekkel, szakmai vitakörökkel, műhelyekkel, helyi civil közösségekkel, önállóságukat védő önkormányzatokkal.

Még az is lehet: Orbán megpróbál manipulálni minket, egy Tisza-ellenes érdekközösségre hivatkozva. Aki hülye, beugrik.

Kötcse hivatalos mottója az volt: „Legyen béke már!” Én Babitsból mást választanék: „Legyen vége már!” Az országot mesterséges lövészárkokkal feldúló, a valóságos ellentéteket elfedő, mindnyájunkat kiröhögő és átverő, egész sunyi vircsaftnak. Amit mindközönségesen Orbán-rendszernek hívunk. 

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.

Hazugságvizsgáló