Sokunknak a fülébe cseng a kínai közmondás: „Mindegy, milyen színű a macska, csak fogja meg az egeret!” Teng Hsziao-ping, Kína valóságos vezetője, aki a formális főhatalmat sohasem szerezte meg, ezzel a mondattal indította útjára az immár negyvenéves virágzást. Innét számítjuk, hogy Kínában véget ért a Mao Ce-tung által vezényelt kulturális forradalom pusztító, tízmilliók éhhalálába torkolló időszaka, és elkezdődött a kommunista diktatúra mindennapos terrorjától mentes, dinamikus, többé-kevésbé kiegyensúlyozott gazdasági növekedés.
Most, amikor napról napra észleljük, hogyan csúszik vissza hazánk a harminc éve elhagyni remélt borzalomba, a szembe hazudozás, a húzd meg-ereszd meg eladósodás gazdaságpolitikájába, a gugyerákoknak szánt vezéri szózatok sötét világába. gyakran eszembe jut: hogyan állunk mi, magyarok a macskákkal?
A HŐMÉRŐ HADMŰVELET. Molnár Lajos annak idején egy plakáttal indította útjára az egészségügyi rendszer gyökeres átalakítását célzó programját. A málló vakolatú fal előtt álló maszkos orvos képét egyetlen megrázó mondattal írta át: „Vészhelyzet van”. Molnár Lajost a magyar politikai osztály édes egyetértésben buktatta meg, nehogy jottányit javulhasson a betegek helyzete a versengő biztosítók mért teljesítményének meg a fölösleges látogatásokat némileg fékező és jobb ellátásra fordítható vizitdíjnak köszönhetően.
Most, húsz évvel később a közönség újra szembesülhet azzal, hogy a magyar kórházak többsége, a magyar egészségügy elborzasztó állapotban van. Azt, hogy a kórházi műtők hűtőberendezéseinek karbantartására nincs, a főigazgatók irodájának hűtésére pedig bőven van pénz, korábban is sejtettük, Magyar Péter csak egyértelművé tette ezt a helyzetet. A hivatalos reakció borítékolható volt: a felelős vezető kitiltotta Magyar Pétert a kórházakból, hazudozott és legfőbb ellenségnek őt kiáltotta ki.
Az azonban már valóban orvosi eset, hogy a magyar ellenzék vezetői eközben a legjobb esetben is közömbösek, rosszabb esetben ilyen butaságokkal traktálnak bennünket: „Magyar a mi közös eltévelyedésünk, történelmi szerencsétlenkedésünk, bátortalanságunk pillanatterméke” (Gyurcsány Ferenc), ahelyett, hogy ők is odavonulnának hőmérővel a kórházakhoz. Az sem lebecsülendő, hogy az úgynevezett független elemzők, értelmiségiek milyen következetesen kicsinylik le Magyar Pétert, mennyire lelkesen drukkolnak annak, hogy úgysem sikerülhet neki pártot építeni, úgysem sikerülhet neki a vezér irtózatos mennyiségű pénzzel, hatalmas apparátussal, hihetetlen elnyomó gépezettel összecsiszolt hatalmi építményét megdönteni.
Hiszen ne feledjük, nem a fehér lovon közénk lovagoló ideális vezetőt, a legkisebb királyfit keressük, hanem azokat, akik képesek legalább megkarcolni ezt a borzalmas, a mi életünket és a gyerekeink, unokáink életét elrabló haramiagyülekezet acélfalát. Ahhoz, hogy életlehetőségeinket tekintve ne kerüljünk minden hónapban évekkel a valaha velünk együtt indult szomszéd országok mögé, arra lenne szükség, hogy legyen egy olyan macska – akár fekete, akár fehér – aki megfogja a zsarnokság egerét.
A magát legnagyobbnak és leghitelesebbnek mondó ellenzéki párt vezetőjének talán a hőmérő hiányzott vagy rossz helyre dugta, ezért nem tudta hatásosan bemutatni, hogy a helyzet tarthatatlan. Ha a „hőmérő hadművelet” folytatódik, és az iskolai „kréta hadművelet” vagy az elesettekkel, a megalázottakkal szolidaritást vállaló „menhely hadművelet”, a lenullázott önkormányzatokat meglátogató „a fontos dolgok helyben történnek” hadművelet követi, akkor talán kiderül, hogy Magyar nem percemberke, hanem van érvényes mondanivalója a magyar társadalom számára. Akkor is, ha a magyarok többsége eltakarja a szemét.
EGY FORDÍTOTT NÉPFIRA. Kissé frivol, amikor a legfőbb kifogás a „hőmérő akció” hősével szemben az, hogy ő is fideszes, a Fidesz, a vezér legbelsőbb köreiből jön. Mintha megfordult volna az évtizedekkel ezelőtt unásig ismételt kétsoros disztichon logikája: „Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal / Kellene: honnan jössz, - azzal, ecsém: hova mész!” (Illyés Gyula). Mintha a kritikusok vagy szüleik nem a valahai MSZMP, vagy éppenséggel az MDP soraiból jöttek volna.
Ha a magunk csapatából, a rendszerváltás gazdasági forgatókönyvét megalapozó 1987-es Fordulat és reform szerkesztőiből, így Antal László, Bokros Lajos, Lengyel László, Matolcsy György és magam „eredetéből” indulok ki, valamennyien az állampárt tagjai voltunk elhíresült anyagunk írásakor. De az állampártot fenyegető 1987-es írásunk miatt az állampárt akkori pénzügyminisztere, Medgyessy Péter megszüntette a munkahelyünket, munkanélküliek lettünk, sőt Lengyel László egyik hőse lett a „Kizárt a párt” kötetnek is.
Kérdezem én: ha akkor lett volna független sajtó, lettek volna szabadon megszólaló, kritikus liberális értelmiségiek, lett volna ennyi bájos médiaceleb, nem kezeltek volna ugyanolyan gyanakvással bennünket, mintha Berecz János, Aczél György vagy Havasi Ferenc ügynökei lettünk volna? Mintha éppenséggel egy újabb kommunista diktatúra létrehozásán dolgoznánk a kádári megdöntése után. Azon kívül, hogy néhány médiacelebnek, kékharisnyának jól áll ez a kétkedő szerep, van bármilyen jelentősége a kétkedésüknek azon kívül, hogy anélkül állnak Orbán zsoldjába, hogy fizetnének érte?
Érdekes módon 1987-ben, a borzalmas kommunista diktatúra idején sokkal erősebb rokonszenv, szolidaritás fogadta az anyagunkat, majd a kirúgásunk hírét, mint most, amikor egy véletlen nyomán Magyar Péter „megtalálta a bátorságát”, és lépésről-lépésre, tégláról-téglára halad. A vezér úgy gondolta, hogy bármit megtehet, ezért adott parancsot, hogy K. Endre kegyelmet kapjon. Hozzászokott ehhez, hiszen egyetlen szavára törvények keletkeznek vagy tűnnek el, megspárolnak egész bolthálózatokat. Nem gondolt arra, hogy az általuk kiemelt fidesznyik nyikhaj annyira felindul a vezér által felemelt nők (saját volt felesége, a korábbi igazságügyminiszter és a tündibündi államelnök) megalázásán, hogy az Orbán-rendszerrel szembeni akciózásba kezd.
Mégis, mi indít el embereket a bátorság útján? Amikor megírtuk, majd nyilvánosságra hoztuk a Fordulat és reformot, bár tudtuk, hogy nem marad következmények nélkül, még sem gondoltuk magunkat iszonyú bátornak. De azt sem gondoltuk, hogy a Kádár-rendszer „pillanattermékei” lennénk.
Ha Magyar Péter képes folytatni „hosszú menetelését”, mert van hozzá terve, van hozzá bátorsága, vannak támogatói, érzi a szolidaritást is, akkor történelmi pillanattermékké válhat.
Míg a vezér és rendszere egyetlen pillanatra sem marad meg, hanem eltűnik a történelem lapjairól.
A MACSKA SZUVERÉN ÁLLAT. Még sohasem hallottam arról, hogy egy macskának valódi gazdája lenne. Azt lehet tudni, hogy egy macska hová tartozik, melyik házhoz tér vissza. A macskát nehéz falatkákkal megvesztegetni, jóllehet hangos dorombolással képes kimutatni, ha jól érzi magát. A macska akkor is feltalálja magát, ha a tálkájában nincs tejecske, nincs falatka. Ezt a tulajdonságát használja ki az okos magyar (kínai) gazda, amikor egerészésre bíztatja.
Persze, amikor Teng Hsziao-ping az egerészést történelmi léptékű céllá tette és valamennyi macska (a kistulajdonos paraszt meg a kisvállalkozó burzsoá) polgárjogát elismertette, nem arra a helyzetre gondolt, ami hazánkat jellemzi, ahol a vezér és egerei messze nem olyan szegények, mint a temploméi. Sőt szép kövérre hízott, úri kényelemben élő egerekről beszélünk, akik ellepték a közös kamrát, a közös magtárat.
A finnyás magyar médiacelebeket, a liberális kékharisnyákat, az ellenzéki pártok önjelölt győztes vezéreit most arra kellene figyelmeztetnem, hogy a macskák sohasem hagyják el a házukat, hazájukat, és ritkán szoktak gazdájuk lábához törleszkedni, mert nem gazdájuk van, hanem házuk. A vezér autokráciájában élve mi biztosan nem a „gazda” erejét meghunyászkodással méltató, nem a lábához törleszkedő macskákra, hanem szuverén, vadászó egerészőkre várunk. Talán Magyar Péter az egyik közülük. Sok és sokféle macskára van szükségünk. Talán megváltozik a magyarok viszonya a macskákhoz.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
