Minden családnak van egy fekete báránya, ha máshonnét nézzük, egy úttörője. Valaki, aki másképp gondolkodik az életről, a munkáról, a kapcsolatokról, másképp oldja meg a gordiuszi csomókat. Az én családomban én vagyok az, és ez nem mindig a legvidámabb feladat. Az úttörők 3. pontja azonban rám is igaz, hogy „az úttörő szorgalmasan tanul, a világ és önmaga megismerésére törekszik”.
A nagyszüleimnek és a szüleimnek, „rendes” nyolcórás állása volt. Persze mindannyian túlóráztak, úgyhogy a rendszer mégsem működött igazán, de ez egy másik cikk témája. Én is alkalmazottként kezdtem egy újságnál, még egyetemista koromban, de már akkor is különböző műszakokban dolgoztam. Aztán az újság, gazdasági okokra hivatkozva gyakorlatilag ellehetetlenítette a bejelentett munkámat, így kényszervállalkozóvá váltam. Ennyi idő távlatából nem is volt annyira kényszerű a helyzet. Azt viszont tökéletesen megmutatta, hogy az alkalmazotti lét és a „nyolctólnégyig” egyáltalán nem biztos megélhetés.
Ugyanez igaz volt az állami szférás munkámra is. Ha új politikai szelek fújtak, átalakult a szervezet, jöttek a pártkatonák, hozták a saját bagázsukat, és még az én, igen alacsony szintemen is idővel megtörtént a nagytakarítás…
Úgyhogy nem, nem bízom az alkalmazotti lét biztonságában.
Cserébe viszont megküzdöttem a vállalkozóvá válás minden nehézségével. Ahogy visszatekintek, még mindig nem az a legnehezebb, hogy hogyan szerzek üzletet, hogy nem csilingel a telefonom minden hónap 5-én, hanem az, hogy megszabaduljak az összes, sejtszinten belém ivódott negatív szövegtől. Például attól, hogy a vállalkozók csalók, mert csak kemény munkával lehet sok pénzt keresni és a vállalkozók nem dolgoznak keményen. Mind léhűtők. A vállalkozói lét nem nyújt biztos megélhetést.
Ja, az írás sem… Az újságírás mint munka még valamelyest értelmezhető volt a szeretteim számára, és amikor könyveket adtam ki, ott volt a kézbe fogható végtermék. A szerkesztés már kissé megfoghatatlan, a szabadúszó újságíró meg aztán olyan, mintha unikornistenyésztéssel foglalkoznék.
A „kislányom, szükséged van pénzre, van mit enned?” kérdések gondoskodást sugallnak, én meg úgy érzem magam, mint a meg nem értett művész. Ki veszi a fáradságot arra, hogy rákérdezzen, utánanézzen, hogy vajon amit ez a nő (és még tízezrek a világon) művel, az pontosan mi?
A lesajnáló, szánakozó hangok még több évtized távlatából is visszhangoznak a fejemben. Marha nehéz őket elhallgattatni. Időről időre felmerül bennem a kérdés, vajon vissza kéne-e térnem az alkalmazott létbe. Aztán rájövök, hogy ezek csak az ősöktől jövő drámák, az önbizalom hiánya, az ismeretlentől való félelem.
Hogy honnan tudom mindezt? Onnan, hogy az úttörés következő, nemes, de roppant összetett része az, hogy az önismereti utat választottam. Hosszú évek óta járok segítőkhöz, különböző rendszerek segítségével oldom a múlt és a jelen traumáit.
Na, ez sem volt a szüleim, pláne nem a nagyszüleim idejében. Ők vagy titokban sírtak, vagy testi tünetekben jelentkezett az elfojtás, a frusztráció és általában az érzelmek kommunikációjának a hiánya. Rák, demencia, Alzheimer…Soroljam?
Sosem fogom elfelejteni azt a napot, amikor én először jártam pszichológusnál, és utána anyukám azt mondta, olyan bátor vagyok, és hogy mennyire jó lett volna, ha korábban is, az ő fiatalabb korában, elérhető lett volna ilyen típusú segítség. Mert szüksége lett volna rá.
Más kérdés, hogy mert-e volna segítséget kérni. Az sem volt divat anno. Még most sem az. Még mindig gyengeségnek számít azt mondani, ez most nehéz, ezt most nem tudom egyedül megoldani.
Az önismeret, a terápia, a gyógyulás fájdalmas. Marcangolja az ember lelkét, rálát olyan összefüggésekre a kapcsolatrendszerében, boncolgatja a saját működését, amíg rá nem jön, miért reagált, döntött úgy, ahogy, bizonyos helyzetekben.
Ez olyan, mint amikor a mocsár elkezd bugyogni, az undorító buborékok kipukkannak, a pokol bűzét érezni, majd jön egy vihar, tornádó jellegű, kipucolja a gyomorforgató szagokat, és a mocsár helyén tisztavizű patak csordogál. Csak hát ez nem megy egyik napról a másikra, és sajnos olykor ismét feltörnek a szőnyeg alá sepert problémák kénszagú gejzírei.
Egyetlen terápia egyetlen percét sem bánom, még akkor sem, ha bizonyos pillanatokban úgy éreztem, a világ vége jött el, és már annyira fáj, hogy ebbe csak belehalni lehet. De elmúlt. És jobb lett.
Ha már úttörés, a külföldi életemet is megemlítem, mert noha anyukám élt hat évig Szófiában, a nagyszüleimmel visszaköltöztek Magyarországra, miután véget ért a kiküldetés.
Az én kiküldetésem nem ér véget. Én nem tervezek hazamenni. Az élet valamiért úgy alakította, hogy egy másik országban találtam rá arra, ami otthon talán a látókörömbe sem kerül. Ez nem kritika, hanem az én utam így alakult. Én így török utat magamnak. Bár szeretném, ha a hozzám közel állók értenének, de ha csak elfogadnak így, nekem már az is rendben van.
