Minden szempontból annyira szerzői – ez pedig 2024-ben szinte már példátlan –, miközben monumentális, alanyi jogon mozgóképes alkotás, amelynek kapcsán még a legtapasztaltabb kritikusok is nagyon óvatosan hoznak értékítéletet. Bátorság híján, inkább csodálják, mint elítélik. Egyszóval, a napi sorban állós (filmre vagy a vécére) tevékenységek fő témája egy csapásra a The Brutalist lett, és nem kevesen már az idei Arany Pálmás művet vizionálják. Nem véletlenül.
Pro primo, valóban sok lenyűgöző tényt lehet a művel kapcsolatban felsorolni. Például, hogy 70mm celluloid filmre forgatták VistaVision kamerával, Alfred Hitchcock kedvenc képrögzítő eszközével. Méghozzá korlátozva magukat, nem használtak azóta sokkal fejlettebb kiegészítőket és eszközöket – érdekes ez akkor, amikor a technológia korlátai diktálják a művészetet, és kénytelen a kritikus azt mondani, hogy a képi világ költőien depresszív módon mutatja a valóságot, nyoma sincs a korunk epikus nagyságú műveit jellemző digitális letisztultságnak, mely épp a nem fontos részleteket nagyítja fel. A The Brutalist monumentális vizualitásával azzal nyűgözi le a nézőt, hogy sokkal több a titok a kompozícióban. Mindemellett nem csak Hitchcock-i, de a Stanley Kubrick hatása is kitapintható, ám nemcsak a vizualitásában, hanem a dramaturgiai struktúrában, mivel Corbet történelmi mozgóképoperát képzelt el egy beiktatott Intermission-el (szünet), amit a három és fél órás játékidő igencsak indokol. És akkor jöjjön a legnagyobb poén: a dráma főszereplője Tóth László magyar zsidó építész, aki a holokauszttól megmenekülve az új világba 1947-ben kijutva, Amerikában szeretné újraépíteni az életét. Kezdetben szegénységben kénytelen dolgozni, de hamarosan szerződést köt egy titokzatos és gazdag ügyféllel, Harrison Lee Van Burennel (Guy Pearce), ami megváltoztatja élete következő harminc évének menetét – egy tökéletes Bauhaus alapú, de modernt szuper épület megépítését Pennsylvania egyik eldugott dombtetőjén.
Mielőtt azt gondolnánk, hogy a The Brutalist csak a karakter nevében magyar és kizárólag angolul beszél, mint ahogy az egy amerikai rendező filmjében megszokott lenne, Corbet kíméletlen lelkesedéssel beszélteti a főszereplő Adrien Brodyt, akinek a kétnyelvűség egészen jól áll: az amerikai hangvételű magyar beszéd és az angol magyar akcentussal. De még nála is jobb a nyelvek terén a feleségét Tóth Erzsébet alakító Felicity Jones, aki később követi csak férjét az álmok földjére – mely persze sok szinten rémálmok hoz az idegenként megtűrt magyar zsidók számára.
Ahogy Corbet fogalmazott a velencei sajtótájékoztatón, ez nem történelemlecke, a mögötte álló kimerítő kutatás ellenére fikciós mű. A rendező elmondta, megpróbált példát találni a nagy Bauhaus-építészek egyikére, akik „a háború mocsarában ragadtak, de Amerikában képesek voltak újjáépíteni az életüket”, és konzultált a 2023 augusztusában elhunyt francia építésszel és építészettörténésszel, Jean-Louis Cohennel. Ám szavai szerint nem talált olyan eredeti karaktert, aki megihlette volna, ami számára nagyon kísérteties volt, mert nagyon sok tehetséges építész jött ki a Bauhausból. „Ez a film sajnos egy fantáziafilm. Ez egy virtuális történelem. Számomra ez az egyetlen módja annak, hogy hozzáférjek a múlthoz. A filmet azoknak ajánlom, akik nem valósíthatták meg a vízióikat”. Mindemellett nagyon sok mindenről szól a The Brutalist: legfőképpen a gyűlöletről, a toleranciahiányról, a szegénységről, a drog és alkoholfüggőségről és a szexuális abúzusról. És, természetesen kicsit a miénk is, mert magyar koprodukció (Petrányi Viktória részvételével), Jancsó Dávid volt a vágó és Vilmányi Bennettet is felfedeztük egy kisebb szerepben, és mivel nagyrészt Budapesten forgott, számos magyar stábtag is fellehető volt a végefőcímlistán.
A Velencei fesztiválon egyébként a szombat magyar nap volt, hiszen ekkor volt Szilágyi Zsófia második egészestés művének a világpremierje: a Január 2. a Biennale College – Cinema támogatásával készült – így földrajzilag és számtanilag olasz produkció – de kevés ennél inkább budapesti történetet láttam. Szilágyi amúgy ott folytatja, ahol az Egy napnál abbahagyta, csak éppen itt már nem csak az anyaság nehézségeirő és küzdelmeiről beszél, hanem megspékeli azt a válás utáni költözés abszurditásával. Klára, akinek mennie kell a két gyerekkel a zuglói családi házból a szlömös nyolcadik kerületi gangos lakásba, érzelmi amplitúdókkal küzd, miközben át kell lépnie az egyik valóságból a másikba – ez abszurdan hangzik, pedig csak hiperrealizmus. A legjobb barátja, Ági segít neki: ha kell cipel, pakol, lelki támaszt nyújt és nem akar ki semmit. Összesen hét kört tesznek meg Ági szüleinek kocsijával. Ahogy a szinopszis állítja: bár minden alkalommal ugyanazt az utat teszik meg oda és vissza, mégis minden kör más. Valóban, mindig mást kell cipelni, mindig más-más pasi ugrik be kicsit segíteni. Mindeközben kirajzolódnak az emberi kapcsolatok, a személyiségek láthatatlan hálója és Szilágyi Zsófia az egyszerűség oltárán képes egybe rántani a melankóliát, humort, drámát és adni egy finom képet arról, milyen párkapcsolatban lenni, vagy nem lenni. Ez itt a kérdés, Budapesten, 2024-ben.
Világsztárokkal forgat a Január 2. producere
A Golden Globe-jelölt Greta Lee (Előző életek) és Andrew Scott (Mi, idegenek) lesznek a főszereplői Horvát Lili (Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre) magyar rendező első külföldi filmjének, a Jegyzeteim a Marsról-nak – adta hírül a Deadline. Horvát – aki produceri minőségben a Január 2.-őt támogatja épp Velencében – új rendezésében Lee és Scott egy gondokkal küzdő házaspárt alakít. Lee tudós karaktere egy kirándulás közben nyomtalanul eltűnik. Hetekkel később, a temetése napján viszont váratlanul felbukkan, bár mintha nem a régi önmaga lenne. A férfi viszont a visszatérést úgy fogja fel, mint egy második esélyt.
