Leni Riefenstahl volt az első művész, akit félreállítottak, jóval a cancel culture kialakulása előtt.
Pontosan, de jó okokkal állították őt félre, nem a divat volt a fő oka ennek, mint ahogy manapság sokszor megesik. Ha megnézzük őt a háború utáni Németországban – reményeim szerint ez az, amit a film elmesél - esztétikailag, de gondolkodásában is egyaránt megragadt a Harmadik Birodalom ideológiájában. Ahogy az egyik utolsó telefonbeszélgetésben is halljuk tőle: egy-két generáció, de azután Németország vissza fogja kapni a szerepét az egyetemes erkölcs, az erény, a rend tekintetében. Az efféle vágyakozás a tekintélyelvű rendszerek után egyszerűen ijesztő. Olyan mint egy negatív prófécia. Azt, hogy ő tényszerűen megmaradt fasisztának a Harmadik Birodalom bukása után, bizonyítja a naplója, melyben politikai bejegyzéseket szerepelnek: például, hogy mindenkinek, aki tisztességes, annak az NPD-re kell szavaznia. Arra a Német Nemzeti Demokrata Pártra, mely a Birodalmi Párt közvetlen örököse és jelenleg is a legszélsőségesebb jobboldali holokauszttagadó erő. Ezek a bejegyzések azok a metaforák, melyek bizonyítják, hogy Riefenstahl a hatvanas, hetvenes és a nyolcvanas években is megmaradt annak, ami volt és nem „csak" egy opportunista, aki annak idején kihasználta a lehetőségeket. Ugyanakkor az is érdekes szempont, hogy Riefenstahl esetében nem 1933-ban kezdődött a fasizmus, hanem még gyerekkorában, amikor a tekintélyelvű apja többször súlyosan elverte, vagy addig nyomta a víz alá, míg majdnem megfulladt. Így a győztesekkel, a felsőbbrendűekkel, a győzelemmel való azonosulás szükségessége nyilvánvaló volt a számára. A legerősebbek túlélésében hitt, és így lett a személye a fasiszta ember prototípusa.
Mi volt az érv, amikor elvállalta a filmet és tudta, hogy éveken keresztül ezzel a fasiszta prototípussal fog kelni és feküdni? Illetve, hogy lehetett ennek a filmnek az elkészítését ép ésszel végigvinni?
Nem volt könnyű döntés, mert soha az életedben nem fogsz annyi elismerést kapni azért, hogy egy olyan emberrel foglalkozol, aki a mai néven a fake news archetípusa: hazudott, és lépésről lépésre elhitte, hogy a hazugságainak sora az igazság. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy beszéljünk erről a jelenségről. Tapasztaljuk ezt a politikában nap mint nap az Egyesült Államokban, sőt sok-sok országban. Még Németországban is van egy párt, amely papíron nem dicsőíti a nemzeti szocializmust, ám bizonyos értelemben, „kicsiben” propagálja: a német nemzetnek ismét büszkének kell lennie, az idegenek nélkül minden jobb lesz - meg efféle hasonló szlogenek formájában. Azt kérdezi, milyen volt Leni Riefenstahl életével évekig foglalkozni: az ideológia és az esztétika az ő esetében erősen összefügg, így el kellett jutnunk a gyökerekig, addig, hogy milyen mechanizmusok vezettek a nézetei kialakulásához. Rengeteg mindent kaptunk az örökség kezelőitől, több mint hétszáz ládányi írott, kép és hanganyagokat, így azt mondom, hogy a megfejtés hosszú ideig tartó detektív munka volt. Találtunk például egy cikkre való utalást, mely 1934-ben jelent meg a Daily Express című napilapban. Nem volt a kapott anyagok között, így a lap archívumához kellett fordulnunk, ahol megtaláltunk egy interjút, melyben lelkesen meséli, hogy a Mein Kampf első oldala meggyőzte arról, hogy ő nemzetiszocialista lesz. Még szép, hogy ez kikerült az örökségből.
Mostanság olyan politikai térben élünk, hogy mindenkit érdekel, mint mond egy német rendező Leni Riefenstahlról. Ez a felelősség nem nyomasztotta?
Dehogynem. Pontosan ezért a fő célom az volt, hogy ne legyek bíró: nem menthetem fel, de el sem ítélhetem. Mindemellett meg kell értenünk őt. Ez pedig nehéz, mert mindig, amikor túl sok megértést tanusítunk, felgyorsítjuk a folyamatát annak, bocsánatot kérjünk tőle. Az apja verte, tehát ő is áldozat. Rendben, az, de ez nem jelentheti azt, hogy megbocsátható a fasiszta ideológia terjesztésében való érintettsége, a Hitlerhez és a hitleri ideológiához való viszonya.
Ez az objektív nézőpont nem veszélytelen manapság: nem tart attól, hogy a konzervatívok mellett a liberális gondolkodású emberektől is kap majd hideget-meleget?
Tisztában vagyok ezzel. A liberálisoktól is várom a kritikát, különösen azzal a naiv állítással, hogy miért nem választom el a művészt a fasisztától? Van rá konoly okom. Ha tisztán az esztétikai kérdést nézzük, az nem csak a felsőbbrendűek győztesének felsőbbrendűségét ünnepli. Mindig megveti a másikat, a „sötét oldalt”, vagyis a nyomorékokat, vagyis a homoszexuálisokat, vagyis a kisebbségeket, és ez az ideológia része.
De akkor most zseniális rendező volt vagy sem?
Ha szimplán ez a kérdés, akkor azt mondanám, hogy zseniális vágó, aki remekül tudott operatőröket választani – ez pedig a jó rendező kvalitásait mutatja. Mindazonáltal pocsék forgatókönyvíró volt. Mondjuk ki: A kék fény is egy fércmű. A karakterei a legnagyobb klisék, a dialógusok borzalmasak, a történet nem létező. Volt szerencsém elolvasni az összes meg nem filmesített tervét, szám szerint huszonötöt: mindegyik kiábrándítóan gyenge dagályos történet, amelyekből nem lett volna soha jó film.
A Velencei filmfesztivált Benito Mussolini alapította politikai céllal, Leni Riefenstahl többször volt versenyben, sőt díjakat is kapott. Elég érdekes, hogy az őt leleplező dokumentumfilm világpremierje is ezen a mustrán van. Persze, a Biennale a második világháború vége óta független művészeti esemény, de ez akkor is beszédes, nem?
Igaz, Leni Riefenstahl Velence hőse volt, háromszor is szerepelt az 1930-as években: a Kék fénnyel, Az akarat diadalával és az Olimpiával – utóbbi kettőért díjat is kapott. Szóval, jó a kérdés, több mint beszédes: az, hogy a Riefenstahl film világpremierje Velencében van, az egy politikai kiáltvány, különösen, hogy Olaszország miniszterelnöke egy olyan párt képviselőjeként van hatalmon, mely a fasiszta hagyományokat követi. Alberto Barbera, a Velencei filmfesztivál igazgatója részéről is bátorság, hogy a filmet itt mutatják be, mert tudjuk, hogy rendezvény a Biennale része, és annak igazgatója, Pietrangelo Buttafuoco az intellektuális, ám intim arca a Meloni -féle neofasiszta pártnak. Fontos, hogy a bemutató kapcsán vita alakult ki, de nem akadályozta meg a premiert senki – ezek szerint Európa ezen részén még demokrácia van. De Németországban vagy az Egyesült Államokban is lesz nemsokára bemutató, ami azért fontos, mert ezekben az országokban is a jobboldaliak felemelkedése zajlik. Ami pedig különösen jó, hogy Velencében rengeteg fiatalt vonzott a film és értő kérdéseket kaptunk: nem kellett senkinek sem elmagyarázni, mi az a nemzeti szocializmus. Nekik készült ez a film, a jövő az ő kezükben van.
Ha már szóba hozta Németországot: a múltat önöknél mennyire sikerült feldolgozni?
Ezt generációnként kell nézni. Az én korosztályom sokat foglalkozott a múlttal, mert apám és nagyapám is részt vett a háborúban. Sőt, nagyapám tábornok volt, részt vett az orosz háborúban, és sok csúnya dologért volt felelős. Sőt, apám a háború után még mindig katona volt, ezért próbáltam feltenni ezeket a kérdéseket. Miért? Mi történt? Ott voltál, amikor ez és az történt! Olyan volt ez a részemről, mint egy kihallgatás. De a fiam például, aki most huszonhat éves, két éve kezdte el ezeket a kérdéseket feltenni, azelőtt egyáltalán nem érdekelte a téma. Kell némi erőfeszítés, hogy elmélyedjünk a történelemben, de szükség is van rá. Miért? Mert sok fiatal a jobboldali AFD-re szavaz Németországban. És ezért más fiatalok azt mondják, hogy foglalkoznunk kell a múlttal, mert hogyan szavazhatnának a fiatalok egy olyan pártra, amelyik nem vesz tudomást a fasizmusról, hanem éppen ellenkezőleg, a Harmadik Birodalom eszméit minden kérdőjel nélkül beemeli a programjába? Ezért néha fontos, hogy figyelmeztetésként írjuk le a veszélyeket. És a Riefenstahl film számomra egy figyelmeztetés arra, hogy legalább egyfajta tudatosságot teremtsen arról, hogy mi történhet. Nem csak a múltról szól, nem csak a jelenről, hanem egy olyan film, amely elmond valamit arról, hogy mi történhet a jövőben.
Névjegy
Andres Veiel német rendező. Filmkészítéshez való hozzáállását intenzív kutatás jellemzi, amely néha több évig is eltart. Művészi pályafutása során dokumentum- és játékfilmjeiért, valamint színházi munkásságáért több mint ötven díjjal tüntették ki. A Riefenstahl című filmje Velence után közvetlenül a Miskolci CineFesten, később pedig hazai mozikban is elérhető lesz.
