Testvéremmel autózunk, az alattunk guruló Renault életkora egy fiatal lány életkora esetében ideálisnak volna mondható, egy kocsi esetében kevésbé. Ez még akkor is igaz, ha első tulajdonostól vettem márkakereskedő keresztül megkímélt állapotban.
Nem a kocsi, nem a márka, és csak részben az évjárat a téma. A lényeg: ebben az autóban még CD-lejátszó található, így értelmet nyert kamaszkorom óta gyűjtött lemezgyűjteményem, amit megvásárlása után újra használhattam. A slusszkulcs átvétele, és az ilyenkor szokásos formaságok elintézése után – vételár-kifizetése, biztosításkötése, törzskönyvátvétele – első dogom egyik volt, hogy telepakoltam dolgozószobámban porosodó CD-lemezekkel az „új” autót. Nem hittem volna, hogy ezek az életben valaha is hallgatni fogom.
Vezetni mindig is szerettem, és ez a fajta zenehallgatás új értelmet adott a Szegedről Békéscsabára, Gyulára vagy éppen Tótkomlósra vezető utaknak, értelemszerűen visszafelé vezető irányban is. Rákaptam a komoly zenére, Főleg Lisztre, Beethovenre, Haydenre és Bramhsra. Mellette fiatalkorom olyan csillagainak lemezeit cserélgettem a lejátszóban, mint a Supertramp, Mike Oldfield, Sting, Pink Floyd, Billy Joel és a Led Zeppelin.
A felsorolásból talán kitűnik hogy függetleníteni tudtam magam a hazai zenei rádiók ízlésdiktatúrája és bántó unalma alól. És itt térek vissza a testvéremmel nemrégiben megtett rövidke közös utunkra. A kesztyűtartó mélyéről előhalásztam Bródy János egy válogatás lemezét, amelyről időközben elfeledkeztem. Itt nem részletezendő okok miatt ezt a nyarat melancholikusan élem meg. Hogy miért, egyszer talán megírom. Még az is lehet, hogy kap egy kis vajszínű árnyalatot, Rá fog férni.
A közel félórás autóúton egymás után peregnek le az ismert számok, a Földvár felé félúton, a Mama, kérlek meséld el nekem, a Filléres emlékeim, a Kockázatok és mellékhatások az egyik legnagyobb kedvencem, amit szinte mindig életem legszomorúbb időszakaimban hallgatok meg, a Nem születtem varázslónak…
Ekkor szakad ki belőlem a kérdés, amit nem előzött meg töprengés, hogy vajon a mai húsz-, harmincévesek ismerik-e Bródy János nevét. Vita nélkül megegyeztünk abban, hogy nem, ami nem is lehet másként azok esetében, aki Dj Bobon, dr. Albanon, az Ace of Base-n nőttek fel. Csupa olyasmin, ami az én fogalmaim szerint nem zene, hanem imitálása valaminek, aminek hirtelen a nevét sem tudnám megmondani. Talán valamiféle zaj, vagy zajszennyezés.
Igyekszem igazságos lenni. Bródy zenéje egy korszaké volt. Dalai politikai állásfoglalással értek fel,
hadd utaljak csak a Ha én rózsa volnék, vagy a Valahol egy lány című dalra. Az előbbi egy zászlóról szól, ami nem lesz játéka semmiféle szélnek (amit legtöbbször kicseréltek éneklés közben keleti szélre). Az erkölcsi ellenállás refrénje lett az utóbbi dal refrénje, az „A királyé nem leszek, nem leszek, akkor inkább elmegyek”. Nem lehetett félreérteni.
Bródy életműve zárvány lett. Hatvan év felett él és hat, e korosztály alatt szinte ismeretlen. Pedig remekművekről van szó.
