A holland színésznő, Halina Reijn már jegyzett kettő kevésbé jelentős zsánerfilmet is rendezőként, de úgy látszik, a harmadik egészestés művével robbant be, hiszen a velencei versenyprogram eddig legjobb művével jelentkezett. Pedig a nem túl eredeti Babygirl címmel ellátott alkotás afféle déjá vu premisszát sugárzott magából. A film röviden arról szól, hogy egy befolyásos női cégvezető kikezd egy fiatal gyakornok fiúval. Reijn azonban nem rest a végletekig vinni a képletet: a címszereplő Romy a mesterséges intelligenciát és robotokat fejlesztő cégét kegyetlenül precízen és jól irányítja, ám ahogy a főcímrész előtti részben a rendező megmutatja, hiába a szerető és odaadó férj, a színházrendező Jacob (Antonio Banderas), nem tudja eljuttatni a csúcsra, a kiadós szex után irány a laptop, a megfelelő pornó és az önkielégítés. A cégvezetés, az álmodozó művész férj, valamint a hangos és érzékeny gyerekek jellemezte rutin akkor borul fel, amikor Romy felfigyel egy fiatal férfira, Samuelre (Richard Harrison), aki az utcán lenyugtat egy elkóborolt tomboló kutyalányt – majd kiderül, hogy a cég egyik friss gyakornokáról van szó. A nagyfőnök odamegy hozzá és megkérdezi: hogyan nyugtatta le az ebet? „Volt nálam süti.” Erre a viszont kérdés: „Magánál mindig van süti?”. Erre a megsemmisítő visszacsapás: „Igen. Kér ön is egyet?”
Az efféle intelligens humorral átitatott párbeszédek végigkísérik a filmet, miközben kialakul a feszültségekkel teli szexuális viszony Romy és Samuel között, ahol a gyakornok idomítja a cégvezetőt (szó szerint) és a nő átéli élete első orgazmusát. Sokat lehet gondolkodni, hogy vajon láttunk-e már a vásznon ilyet. Eszünkbe juthat a Zaklatás című mozi vagy sok más, de az abúzus különböző formáival tán még senki sem foglalkozott ilyen részletesen. Mert van itt aztán minden: a szóbeli megalázástól kezdve a fizikai behatolásokig, miközben a zsarolások és önzsarolások mentén a bántalmazó kapcsolat ereje mindent elsöpör egy olyan műben, mely előszeretettel alkalmazza a hitchcocki suspense-t. Talán csak a mű lezárása lett nagyon hollywoodi – mert valami megoldás a mesevilágban mindig kell - nem maradhat semmi sem lezárt vagy sérülésekkel teli. A Babygirl hosszú ideje az egyik legbátrabb film, amit a szexualitás, abúzus és a hatalmi harcok kapcsán láttam. A főszerepben egy szuper bátor Nicole Kidmannel, aki olyannyira bevallja a soha megöregedni nem akaró idősödő nagyasszonyt, hogy még egy elő botox-műtétet is látunk vele.
Az egyéni sorsok és tragédiák terén nem szűkölködik idén Velence. Beválogatták például a programba Kevin Macdonald One To One: John és Yoko című dokumentumfilmjét, mely a két művész világát tárja fel egy viharos korszakban. Az 1972-ben játszódó alkotás középpontjában a speciális igényű gyermekek számára rendezett One To One jótékonysági koncert áll, és eddig nem látott archív felvételeket, házi videókat és felújított felvételeket tartalmaz. Az Oscar-díjas – immár magyar állampolgársággal is rendelkező direktor – nem csak egy portréban gondolkodott. Nem az érdekelte, hogy miért oszlott fel a Beatles, hanem, hogy milyen életet élet Amerikában Lennon, és mennyire vált politikus alkattá Yoko hatására – aki saját szavai szerint a békés művészi létet adta fel azzal, hogy a világ egyik legbefolyásosabb emberével kötötte össze az életét. „A világ leggyűlöltebb boszorkánya lettem” – hallani megdöbbentő szavait.
Lennon azonban nem csak miatta lett politikusabb erő, hanem a környezet miatt, melyben élt. Macdonald talált egy lenyűgöző szerkezeti megoldást, amely kerüli a Lennon kortársaival készített interjúkat, és - ami döntő fontosságú - megkerüli a feszült kísérleteket, hogy kínkeservesen újat mondjon az emberről, ami szinte lehetetlen feladat. A rendező inkább a kort jellemezve, annak televíziós kereteire - mai szemmel bizarr reklámok és hírek bevágásával (elvégre John és Yoko folyamatosan bámulta azt az izét) - hagyatkozik, ezzel egy magával ragadó vizuális kollázst létrehozva. A bevágott telefonbeszélgetések különösen árulkodóak: halljuk, ahogy Yoko sebezhetően mesél David Peel zenésznek arról, hogy milyen volt, amikor a bántalmazó idegenek és a soviniszta sajtó részéről karaktergyilkosság áldozata lett; halljuk, ahogy Lennon ragaszkodik ahhoz, hogy a tüntetéseken való megjelenései nem vezetnek merényletkísérlethez. Lennon azt is kifejezetten megerősíti, hogy önvédelmi okokból rögzíti a hívásait, tekintettel arra, hogy az FBI lehallgatta a telefonját, mert a Nixon-kormányzat felforgató személyiségnek tartotta.
A bevágott John-Yoko páros nagyinterjúkból pedig látjuk, ahogy Lennon és Ono a televíziós interjúkban való szerepléseik során kihasználják hírességüket, hogy népszerűsítsék a baloldali politikát, és kiemeljék az olyan aktivisták erőfeszítéseit, mint Jerry Rubin (vele különosen sokat foglalkozik Macdonald) és Allen Ginsberg. A One To One azt az ambiciózus feladatot teljesíti, hogy megidézzen egy társadalompolitikai feszültségekkel teli időszakot, amelynek Lennon és Ono épp a közepén volt, és ott ekézze Richard Nixont és a politikáját, ahol csak tudja. Engem Kevin Macdonald meggyőzött: nélkülük teljesen más lett volna. És ott hagyja abba, ahol még csillogó a remény – na, ez a nemes üzenet.
