„Irtózatos erők lassan, kérlelhetetlenül eltörik valaminek a gerincét (…) s hallani a csigolyák roppanását. Egyszerre reménykednek azok, akik félnek, egyszerre félnek azok, akik reménykednek” – írta Márai a naplójába 1944-ben.
Hallja az őrségváltó második és harmadik hatalmi nemzedék az Orbán-rendszer csigolyáinak roppanását. Érzi, tudja, hogy átfogó és szerves a politikai és társadalmi válság, az uralkodó réteg hegemóniájának krízise. A meghirdetett nagy politikai, társadalmi és gazdasági vállalkozás – nemzeti külön úton erős és jól kormányzó, szuverén államot teremtünk, egyszerre polgári és magyar középosztályos, régiót vezető Magyarországot, csökkentjük Budapest és a vidék egyenlőtlenségét, utolérjük, sőt, elhagyjuk Ausztriát –, amivel az ezredfordulótól többször is elnyerte a tömegek támogatását, elveszett. A tömegek most a rendszer ellenében kilépnek passzivitásukból.
Az Orbán-rendszer mézesmadzaggal és furkósbottal kialakított egységében megjelent a megosztottság és a széttartás: a Fidesz-generációk, a lojalisták és az őrségváltók között. A mostani közös cél – a hatalom mindenáron való megtartása, a folyamatos vagyonosodás, az állami és a személyes tekintély együttes növelése – fennmaradt, ám az eszközökben és módszerekben jelentős ellentétek mutatkoznak. A második – a 2000-es években feltűnt –, és a harmadik – a 2010-es években felnövekedett – Fidesz-generáció helyet és az örökség kiadását szeretné az első generációtól, s mindenekelőtt a mindenható Orbán Viktortól. Szemükben Orbán túl régi, túl öreg. A húszas évekkel, a világjárvánnyal, Merkel távozásával, az orosz-ukrán háborúval új darab van, új szereposztással: Orbán lejárt. Személyes autokráciája rossz megoldás. Térjünk vissza rendszer intézményes, arctalan tekintélyuralmához.
A lojalisták el tudják képzelni, hogy az öreg Orbán örök. Elképzelhetetlennek tartják a hatalmat Orbán nélkül. Szijjártó Péter vagy Rogán Antal, Orbán Balázs vagy Kocsis Máté, nem szólva az Orbán-családról, aligha élnek túl egy napot is, ha Orbán megy. (Bár Rogánnak fordítanék legkevésbé hátat Orbán helyében.) Ahol a politikai és a gazdasági hatalom ennyire szorosan összefonódik, ahol mindenki zsarolt és zsaroló egy személyben, ahol mindenki egyszerre őre és foglya a rendszernek, ott szinte reménytelen a rendszer urától való függetlenedés. Az orbáni tekintélyuralom még korlátlanul uralja a politikai-, gazdasági-, médiamezőket. A hangsúly a „még” szón van. A végsőkig lojális hívek számára örökké, az őrségváltók szerint közel a „már nem”.
Az őrségváltó politikusok és oligarchák Orbán nélkül képzelik el a jövőt: rendszer igen, Orbán nem. Az alaprendszer jó volt, ám az elmúlt három évben Orbán önkénye eltorzította. A Fidesz-rendszernek nem volt része a személyes önkényuralom, se az Európa- és Amerika-ellenesség, az Oroszország- és Kína-barátság: igazodjunk újra az EU-hoz és a NATO-hoz. Volt korrupció, de nem maffiaállam: korlátozzuk, sőt, államilag sajátítsuk ki az orbáni családi – Mészáros, Tiborcz – vagyont. Polgári, középosztályos államot akartunk, nem súlyosan megosztott, modernizáció-ellenes Magyarországot. Valamikor jól kormányoztunk, értettünk a szakpolitikákhoz. Állítsuk helyre a hatékony közigazgatást. Elfogadjuk az államhatalom központosítását és összpontosítását, de nem a személyi hatalom centralizációját és koncentrációját, a rendeleti úton kormányzó, nemzetbiztonsági szükségállapot-államot. Térjünk vissza az eredethez.
Orbán ugyan mindent megtett, hogy ne jöhessen létre se alternatív politikai-közigazgatási-gazdasági-média erő – lásd Lázár János és Spéder Zoltán próbálkozását –, se gazdasági-rendőri-titkosszolgálati kapcsolatrendszer – lásd Csányi Sándor és Pintér Sándor bensőséges viszonyát –, és senkinek ne legyen biztonságos területi – önkormányzati, helyi elit – hátországa, de a mélyben szövődtek a szálak. Az őrségváltó politikusok nyugatbarát politikusok. Nem kívánnak az orbáni kül-és belpolitika, s ami élet-halál kérdése, az orbáni zsákmánypolitika áldozatává válni. A zsákmányolható vagyon radikálisan leszűkült. Erre Orbán kiadta a jelszót a családnak, Tiborcznak és Mészárosnak: prédálás, szabad rablás! Minden a miénk – helyesen: az enyém! Kié az a föld? Miénk. Kié a repülőtér? Miénk. Hegyvidék? Miénk. Tópart? Miénk. Bank? Miénk. Gyár? Miénk. Kivenni az osztalékot! Vinni és rejteni a vagyont! Orbán és családja az országos és helyi oligarchákat, a multinacionális szolgáltatókat fosztogatja – ahogy a Spar tulajdonosai, úgy Csányi és Matolcsy is pontosan tudják, hogy az uralkodó az ő birtokaikra vetette mohó tekintetét –; a korábbi formális és informális megállapodások érvénytelenné váltak.
Joggal rémíti meg őket három tényező: a vesztes orosz-kínai, keleti oldalra állás az európai-amerikai nyugati oldallal szemben, a gazdasági helyzet kilátástalansága és a kiszámíthatatlan személyes hatalmi önkény. Az őrségváltók tudják, hogy az orosz-kínai oldal az orosz-ukrán háború idején nem egyszerűen kockázatos, hanem vesztes is. Ki a háború kezdetétől – az orosz villámháború bukásától –, ki pedig a NATO és EU egység összeállásától fogva felismerte, hogy az orbáni Magyarország a rossz oldalon áll. Tisztában vannak azzal is, hogy Magyarország mindenekelőtt Európától függ. Már 2022 őszétől gondolkodnak azon, hogyan hajthatnának végre egy „beugrási kísérletet”, vissza a NATO fő vonalába, hogyan menekülhetnének ki a veszedelmes kínai kapcsolatból. Az orbáni személyes külpolitika életveszélyes számukra: Akarsz te Putyin-ügynök lenni? Németh Zsolt és Stumpf István, Gulyás Gergely és Navracsics Tibor, Pintér Sándor és Lantos Csaba, nem beszélve Prőhle Gergelyről és Gottfried Péterről, azon igyekeznek, hogy kiszabadítsák a rendszert a Kelet hatalmas feneke alól. Felfogták, hogy előbb-utóbb felelniük kell: ki a felelős Magyarország nemzetközi bukásáért? Ki miatt veszett el Magyarország presztízse és tisztessége? Ki tehet az ország páriává válásáról? Miért rossz most magyarnak lenni?
Ha vezérük világhatalmi álmokat sző, ahelyett, hogy az ország gondjaival törődne, az őrségváltók ezt nem engedhetik meg maguknak. Rájuk zuhan a megoldatlan helyzetek tömege. Tudják, hogy mind a gazdaság, mind a kormányzó igazgatás zsákutcában van, se a rendszer gazdasági mechanizmusának, se a torz gazdasági szerkezetnek, se a túlfűtő inflációs vagy megszorító válságkezelő gazdaságpolitikának, végül a koordinálatlan, széthulló szakigazgatású, maffiaerőknek kiszolgáltatott államnak nincs távlata. Egy ideig még fenntarthatóak, de nincs jövőjük. Tudják, hogy meg kell teremteni a válságkezelő gazdaságpolitika autonómiáját Orbán önkényével és Nagy Márton kalandorságával szemben.
Tudja Lázár, és nekikezdett kiszabadítani az államot a maffia öleléséből, amikor azt üzeni Mészáros vállalatának: „Tetszettek volna gyorsabban, olcsóbban és jobban dolgozni!”; „A zsarolásnak nem engedünk!”. Mi lenne, ha az állam a polgároké és nem Orbáné lenne? Az állam kiszabadításának kísérlete némileg hasonlít ahhoz a nyolcvanas évek végi próbálkozáshoz, ahogy a reformerek megkísérelték kiszabadítani az államot a párt fogságából. Lázár a maga fő teljesítményének az államigazgatás rendszerszerű és hatékony irányítását tekinti, és Orbánnal szemben a fő kritikája, hogy szétverte a központi kormányzás működőképes rendszerét. Lázár nem korrupcióellenes harcos. Lehet államilag feltőkésíttetnünk magunkat, megnyerni valamennyi közbeszerzést, de cserébe tervezetten és hatékonyan kell dolgozni. Az állami középosztályosítás elárulásának tekinti, amit Mészároson és Tiborczon keresztül Orbán művel. Álld meg a helyed valódi versenyhelyzetben! Mészáros és Tiborcz – maga Orbán –, értenek a lopáshoz, de nem tanulták meg a tőketulajdonosi szerepet: rossz minőségben, magas áron, alacsony termelékenységgel, pontatlanul, szerződéseket és adott szót semmibe véve teljesítenek, hatalmas profittal, amit azonnal osztalékként kivesznek: politikai üzemek. A jó keresztapa ért az üzlethez és csak azt tartja szolgálatában, aki versenyképes üzletet visz. Orbán rossz keresztapa. Családi vállalkozásai nem versenyképesek. Együtt buknak a rendszerrel.
Tudják, hogy Magyarország nemcsak Ausztriával, hanem a régióval szemben is elvesztette az életformák versenyét. Tudják, hogy felelősek a tizenöt éves lecsúszásért a kelet-európai országok vezető helyeinek egyikéről az utolsó helyek egyikére. Tudják, hogy miattuk romlott a termelékenység, a versenyképesség, a lakosság fogyasztása s miattuk került válságba az egészségügy, az oktatás, omlott be szociális rendszer. Tudják, hogy rosszabb országot hagynak maguk után, mint amit átvettek, pedig már az is elég rossz volt.
A kegyelmi ügy két csapást mért rájuk: napvilágra került a rendszer vezetőinek személyes morális bukása. Védhetetlen ügyben, védhetetlenül viselkedtek. Az ország kirablására jól sikerült csínyként és megérdemelt tőkefelhalmozásként adtak és adnak maguknak, családjuknak erkölcsi felmentést, de a gyermekbántalmazók cinikus megmentését nemcsak választóiknak, de maguknak és családjuknak se tudják megmagyarázni. Másrészt, a mindenért felelős Orbán azonnal „a busz alá lökte” a hozzá lojális politikus nőket. Tudják: ha teljesíted parancsot, véged van, ha nem teljesíted, véged van! Tudják: senki se áll melléd, te se állsz senki mellé! Tudják: mindenkinél jobban kell tartanod a tréfálkozó főnöködtől és a röhögő udvaroncoktól. Ők az igazi ellenségeid. Ebből a világból menekült ki a harmadik generációs Magyar Péter az utcára – ezért hisznek neki. Ki tudja, melyiküknek jobb: aki a hatalom magasából néz ki fogolyként, vagy aki az utcáról néz fel szabadon a hatalom magasába?
Tudják: olyan vállalkozásra tették fel az életüket, amely éppen az ellentétét valósítja meg mindannak, mint amire eredetileg vállalkozott. Társadalmi és politikai szabadság helyett önkény. Szegények felemelése helyett személyes meggazdagodás (a szegények prófétájának, Iványinak és a peremre taszítottaknak az üldözése). Emberség helyett embertelenség. Polgárosodás helyett bugrisodás. Szabad és autonóm személyiség helyett talpnyaló, felfelé üllő, lefelé kalapács személyiségvesztés. „Egykor imádott furcsa sorsom / Olyan lett, mint lopott kalap, / Titokban hordom.” – írta Ady. Egykori személyiségüket titokban hordják, talán ki is dobják a kétezertízes és húszas évek hősei.
Senki nem mer kezdeményezni. Mindenki a másikra vár. Utálják és feljelentik egymást. Ki szeretnének menekülni a hatalom labirintusából úgy, hogy ne veszítsenek súlyosan anyagilag és ne veszítsenek el mindent politikailag. Megúszni akarnak. Akár a kádári párt és állam végnapjaiban. Vártak az európai választásokra: bukás. Tudják, hogy a szélsőjobb politika bukott, európai cordon sanitaire választja el a kormányzó pártoktól azokat, akikkel Orbán összefog. Látják az orosz-kínai politika összes veszélyét. Várják az amerikai elnökválasztást. Sejtik, hogy Trumppal se jár Magyarország jól. Az őrségváltók kevesebb lopással, több jogállamisággal, hatékonyabb közigazgatással, több gazdasági hozzáértéssel akarnak egy nyugatosabb Orbán-rendszert Orbán nélkül. Ha nincsenek is, vannak. Ha rejtőznek is, látszanak. Lázár János, Gulyás Gergely, Navracsics Tibor, Lantos Csaba, Stumpf István, Németh Zsolt. Már sokat veszítettek: Gulyás elvesztette Novák Katalint, Balog Zoltánt, Varga Juditot – szent Isten: Magyar Pétert –, Pokorni Zoltánt, a Hegyvidéket és Budapestet. Lázár Hódmezővásárhelyt, Németh az Orbán-foglalta Erdélyt. Navracsics, a bujkáló Martonyi, Prőhle, Lantos, Pintér, Varga Mihály mind-mind a Patriótákkal kikerültek Európából. Így várhatják a washingtoni és brüsszeli ajánlatokat. Aligha kockáztatják meg, hogy kimenjenek az utcára Magyar Péter módjára, még kevésbé gondolkodnak a hozzá csatlakozáson: erősebb és súlyosabb személyiségeknek tartják magukat: az egész pártot, az egész kormányt, sőt, az egész rendszert akarják mozdítani.
Lengyel László: A rendszer ura a rendszer ellen – A vég kezdete 1.Érthető az önkormányzatok és a helyi elitek meghasonlása. A központ nemcsak magára hagyta őket, hanem elkezdte a módszeres kirablásukat. Itt is folyik az őrségváltók és a lojalisták, a nemzedékek harca. Pokorni Zoltán nem tudott ellenállni Orbán birodalmi lépegetőinek, feladta. Távozása a Mészáros és Tiborcz foglalta Hegyvidékről van akkora csapás a Fideszre, mint Magyar Péter mozgalma. A budapesti polgári Hegyvidék politikai összeomlása nemcsak Pokorni Zoltán és a nagy, első generációs Fidesz-nemzedék életművét semmisítette meg, hanem megmutatta a rendszer jövőjét. Ahová Mészáros és Tiborcz bevonulnak, ott a helyi csendes lázadás robbanássá változik.
S végül a gazdasági oligarchiában ugyancsak zajlik a generációk, illetve a lojalisták és az őrségváltók háborúja. Orbán nélkül nincs üzlet. De van-e, lesz-e Orbánnal? Nézik, hogy meddig tűrnek a multinacionális szolgáltatók, meddig védik Orbánt a multinacionális termelők. Meddig jut még nekik az állami fejlesztések szűkebb szeletéből? Beássák magukat. Könyörtelenül különadóztatják őket. Vonyítanak. Az első generációsok – Csányi, Hernádi – életművüket, örökségüket védik. A második és harmadik generációsok a jövőjüket. Ha rosszul megy a vállalkozásod, lehet, hogy kinézték maguknak. Ha jól megy a vállalkozásod, ki fogják nézni maguknak. Senki és semmi nincs a zsákmányoló mindenható vezetőtől biztonságban. Az őrségváltók versenyt futnak az életükért és a vagyonukért: vagy Orbán bukik el, vagy ők és családjaik vesztenek.
A Magyar Péter mozgalom megmutatta, hogy lehetséges a tömegek élére állni, a kényszerhelyzetből alkotó helyzetbe kerülni. Az őrségváltók még Orbán hasznos idiótái. Ki tudja meddig. „Irtózatos erők lassan, kérlelhetetlenül eltörik valaminek a gerincét…” A hatalmas Európa a rendszerre hengerül. „S hallani a csigolyák roppanását…” A rendszer elkezd intézményeiben és embereiben összeroppanni.
