;

Ridley Scott;Alien: Romulus;Fede Alvarez;

A látvány pazar, sikerült elkapni a retró hangulatot

- A remény hal meg utoljára – Kritika az Alien: Romolusról

Sok érvényes mondás terjed az Alien-filmek körül. Triviális: a tulajdonosi oldalon (ez most éppen a Disney) sokan azt gondolják, hogy a franchise fejőstehén. 

Adott a mítosztetemtő Ridley Scott rendezte kamaradarab, a Nyolcadik utas: a halál, illetve annak James Cameron készítette A bolygó neve: Halál című megalomán folytatása  amely talán a leginkább körberajongott műve. Az utána következők mindegyike valamilyen szinten problémás volt. Vagy a rendezői szabadság volt korlátozva, mint David Finchernél, vagy annak a totális ellentéte okozott gondokkal teli produkciót, mint Jean Pierre Jeunet esetében. De a teremtő sem folytatta egyértelműen jól a munkáját, Ridley Scott kettő visszatérése inkább a népharag gerjesztésére volt alkalmas, mintsem korunk egyik mítoszának megkoronázására. Állítom, Scott a Hannibál táján kicsit megroggyant, és nem tud dönteni, hogy öreg iparos, vagy esetleg zseniális képíró, aminek indult. Aztán, amikor elkezdtek érkezni a hírek a Romulusról, újra felvillant a remény.

Egyrészt Ridley Scott háttérbe vonult, megelégedett a produceri székkel és a direktorit átengedte Fede Alvareznek, aki a Vaksötéttel és a Gonosz halottal bizonyította, hogy nem csinál komédiát horror címszó alatt. Hovatovább nem áll szándékában, hogy a mesét tovább habosítsa, a Romulus cselekményében visszatér az első és a második rész közötti korszakba. Főszereplőnek megszerezték Cailee Spaenyt, aki már számos alakítással bizonyította, hogy igazi kaméleon – méghozzá hiteles, bármit és bárkit el tud játszani. Aztán elkészült a film és a nyár legnagyobb sikereként lett beharangozva.

Én meg újfent gondterhelt vagyok. A Romulus ugyanis az a fajta film, amikor ránézek egy furcsa alakú krumplira és nem tudom, hirtelen hol lenne érdemes elkezdeni hámozni. De ha már bele kell mártani a kést, kezdjük a pozitív oldallal. A látvány pazar, sikerült elkapni a retro hangulatot a megépített díszlettel és tényleg olyan az egész, mint ahogy a hetvenes évek végén elképzelték az űrhajóbelsőt. Na, és persze Cailee Spainey: a színésznő Rain szerepében felvette a női akciósztár arcot is, gyerekjáték ez neki. Andy-t, az androidját alakító David Jonsson karakterét is megírták, és ő is emlékezetes alakítást nyújt.

A negatív oldal is erőteljes: a cselekmény csak időben és atmoszférában lett retro, már az alapszituációval sikerült mindent felülírni. Scotték biztos irigylik a multiverzum-baromságot a képregényfilmektől, elvégre jó is az, ha már nincs semmilyen friss és konzekvens ötlete az embernek. Lehet azt mondani, hogy a „cég” biztosan úgy kísérletezett ezekkel az idegen lényekkel, hogy szupergyorsan kelnek ki és fejlődnek felnőtt példányokká, ezzel kiölve a korai gyanút. Miközben az sem hat meg túlságosan, ha csupán felskiccelt karakterek haláloznak el egymás után – még akkor is, ha az átlag életkor valahol a tini korszakban van. Sőt, inkább kontraproduktív az egész, nem hiányoznak, miután kiléptek a képletből. Ami működik, az újfent a kamara jelleg, és persze a rengeteg utalás az első részre. Ha az nem lenne elég, az is, hogy a sztori alapja csaknem ugyanaz. Túlságosan cinikus lenne azt állítani, hogy a Romulus paródia. Megmaradok a vizsgafilm jelzőnél.

Infó: Alien: Romulus. Bemutatja a Fórum Hungary

Claudia Cardinale nem ment el a gyászszertartásra, mondván, túl fájdalmas lett volna neki az élmény.