Ma úgy fogalmaznánk, hogy predigitális korszakban nőttem fel, ami túlontúl komolykodó kifejezés, olyan fogalom, amit gyerekkoromban nem kizárólag én nem értettem volna, ha nálam idősebb és tanultabb emberek sem. Ki sejtette, mit hoz a huszadik század utolsó két évtizede, és mit tartogat számunkra a huszonegyedik század első negyede? Nincs az a jövőkutató, aki megjósolta volna, hogy a világ a szerverekbe, a számítógépes hálózatokba és programokba, a mobiltelefonok applikációiba költözik, hogy az adatgyűjtés és -elemzés válik a világ megismerésének és értelmezésének alapjává.
A fentiekből következően gyerekkorom „boldog tudatlanságban” telt, amit csöppet sem bánok. Az okostelefonozás és vég nélküli számítógépezés, a csetelés helyett bandáztunk, fociztunk, számháborúztunk, bicikliztünk, strandra jártunk, horgásztunk, beszélgettünk, vitatkoztunk, tábortüzet gyújtottunk, felnőtteket bosszantó tréfákat eszeltünk ki, indiánosat játszottunk és gigantikus méretű homokvárakat építettünk játszóterünk homokozójában. Természetes módon magunkénak tudtuk azt a három négyemeletes lakóház határolta játszóteret, amit tulajdonnévnek kijáró tisztelettel egyszerűen csak Térnek neveztünk. Számomra ez a mai napig így maradt, mert ilyen önző tud lenni az elnevezésekkel az emlékezet. Ha kiejtem ezt a szót, rögtön a régi térre gondolok.
A véletlen hozta úgy, hogy a tér fiúi két korosztályhoz tartoztak, mi voltunk a kicsik. Egymás körei ritkán zavartuk, a két csapatnak megvoltak a külön játékai, ritkán voltak a „határvillongások”, amit magyarázott az erőviszonyok egyenlőtlensége. Bolondok lettünk volna ujjat húzni a nálunk erősebbekkel.
Szüleink többnyire kispénzű, alacsony keresetű emberek voltak, ez alól talán a mi családunk volt kivétel, de ez nem változtatott azon, hogy szerény zsebpénzzel láttak el testvéremmel együtt bennünket. Szó sem volt kényeztetésről. Ha pénzhez akartunk jutni, magunkra számíthattunk. Így találtuk ki, hogy papírt gyűjtünk. A környékbeli emeletes házak valamennyi lakásába becsöngettünk, hogy elvinnénk a feleslegessé váló papírt.
Vállalkozásunkat nem várt siker kísérte. Az emberek abban az időben még sok újságot járattak, és nem gondolkoztak azon, hogyan kellene megszabadulni az utóbb feleslegessé váló lapoktól. Kapóra jöttünk neki.
Voltak háztartások, ahonnan tíz-húsz, de akár ötven kiló újságpapírt is lehordtunk a földszintre, majd abba a biciklitárolóba, ahol a zsákmányt raktáraztuk. Hiába fizették gyalázatosan rosszul a használt papírt, kilójáért egy-két forintot adtak, nem egyszer öt-nyolcszáz kilót gyűjtöttünk össze, így szép summára tettünk szert.
Volt valami varázslatos abban, hogy mi dolgoztunk meg a pénzért, ami ebben az értelemben tényleg a mienk volt, és szabadon dönthettünk arról, mire költjük. Ötszáz forintért vettünk focilabdát, tíz egyforma sportinget, amit csapatmeznek neveztünk ki, de volt úgy, hogy beültünk egy cukrászdába, és addig ettünk, amíg a pénzünk tartott.
A Lúdláb annyira jól soha nem esett, mint akkor.
