Bájos kis balatoni faluban töltöttem pár napot nemrégiben, a nyüzsgő plázstól kissé odébb, de azért elég közel ahhoz, hogy a reggeli, vajjal megkenhető roppanós kenyér és a jó erős olasz kávé sétatávolságra legyen. Kúria volt hajdan az épület, jó vastag falai, nyikorgó kallantyúval nyitható ablakai, boltíves járatai, és kemény, puritán ágymatraca békés pihenést biztosított arra a kevés időre, amit a szobában töltöttem.
Na de a reggelek…
Első nap fedeztem fel, hiszen a szállásra már sötétben érkeztem, hogy szomszédomban egy kutyapanzió honol, ablakaim ennek kertjére néztek. Előbb azt hittem, csupán egy állatbarát gazdi lakik ott, két termetes labradorral, három bokszerrel és öt-hat kisebb testű cukisággal, de aztán megláttam a hatalmas ketreceket, és az ott elheverő újabb ebeket. Mind-mind pedigrések voltak, így következtettem: kutyamenhely nem lehet, inkább afféle ideiglenes kis hotel arra az időre, amíg a gazdik valamelyik tengerparton heverik ki a napi stresszt.
Ahogy felment reggel a redőny és nyílt az ajtó, előbb két golden retriever nyargalt ki, egyik a bal, másik a jobb sarokban jelölve meg a területet. Utánuk egy bolyhos kis bichon havanese (havannai pincs) következett, aki előbb természetesen megszagolta a két nagyobb állat által hagyott nyomokat, majd valahol a kettő mértani közepére helyezte el a saját vizeletét. Látszott rajta az igyekezet, hogy minél hamarabb befejezze, és visszatérjen a maga kis vackába. Az idegen környezet megrémisztette, úgy tűnt, inkább puha párnákhoz, simogató kezekhez szokott, nem pedig rideg rácsokhoz és rövid vezényszavakhoz. Be is kéredzkedett gyorsan, nem időzött odakint, próbálta a külvilágot is kizárni, amíg újra a saját kis otthoni mennyországában lehet.
Két dán dog viharzott ki aztán, hasonlóan körbejártak, körbeszagoltak és jelet hagytak, de a viselkedésük mégis más volt, mint az előbbieké. Meg-megálltak, beleszimatoltak a levegőbe, a fülüket is hegyezték, távoli zajokra figyelve, s nem arra, hogy mi történik körülöttük. Halkan nyüszíteni kezdtek később, a farkukat csóválták, tekintetük a kapura tapadt. Talán egy autómotor hangjára figyeltek fel, talán léptek zaját ismerték fel jóval hamarabb, mint hogy azok tulajdonosa felbukkant volna a közelben, de kisvártatva csakugyan megjelent a bejáratnál egy középkorú férfi, szélesen mosolyogva. A kilincset szinte le sem kellett nyomnia, a két hatalmas kutya örömtáncot lejtve ugrálta körül, izgatottságukat leplezve, gyorsan valamilyen rongyot felkapva. A méltóságteljes viselkedéséről ismert fajta e két egyede minden előzetes várakozást sutba dobva, virgonc kamaszként rohangált a megérkezett gazda körül, itt-ott még két lábra is álltak, hogy mellső két tappancsukat az ő vállán nyugtassák.
Mentek aztán kifelé boldogan, hátrahagyva a többieket, akiknek egy hasonló pillanatra bizony még várniuk kell, elfogadva addig ezt a másfajta, kényszerű, gazdátlan otthont.