- Majd belerokkanunk - Nyerges Gábor Ádám vasgyúrói

Nyerges Gábor Ádám első novelláskötetének szövegei térben és időben is széles skálán mozognak, a sokszor szatirikus novellák szereplőinek története mégis mind éleslátással szólnak a jelenünkről. A szerzővel a közügyekhez való viszonyról, „kémtermészetről”, és túlélési stratégiákról beszélgettünk.

Vasgyúrók című prózakötetében több mint egy évtized novellái gyűltek csokorba, amelyek nagyon változatosak témájukat, stílusukat és hangulatukat tekintve is. Van itt jövőben játszódó sci-fi, amelyben az Intergalaktikus Magyar Állam alulmarad az űr kolonizációjának versenyében a többi országgal szemben; tündér, aki egy egész nép kisebb és nagyobb bűneit hozza rendbe évszázadokon át; első világháborús történet egy esetlen katonáról; és olyan elbeszélések is, amelyek hétköznapi emberek problémáiról, néha tragédiáiról szólnak. Mi az, ami leginkább összeköti ezeket a látszólag nagyon különböző szövegeket?

Erre a kérdésre én is éveken át kerestem a választ – számomra lényegében ezen múlott, hogy legyen-e ez a könyv. Hogy ami ezekből a művekből egész gyanánt összeáll, valami többletértéket ad-e a kötetbe gereblyézésen túl is. Itt végül a „földszintes” megközelítés, a szereplők (még a legextrémebb élethelyzetekben is megnyilvánuló) hétköznapisága, az időben, térben és szcenírozásokon (jó esetben) átívelő „így élünk, ilyenek vagyunk” jelleg felől indult az a koncepció, amelynek mentén összetartozónak kezdtem érezni az egyes írásokat.

Miközben térben és időben többször is távol kerülünk a mindennapok valóságától, a szövegekben néha rejtetten, máskor egészen nyilvánvalóan jelen vannak a közéleti kérdések, a kórházakban terjedő halálos fertőzések, a propagandasajtó működése, Soros György, de az intergalaktikus válságstábban a Nemzetvédelmi Szobában ott ül a bár mindig skatulyából kihúzott, de sosem teljesen tiszta tekintetű Árpi. A közélet eseményeire elsősorban irodalmi alapanyagként tekint, vagy inkább csak nem tudja megkerülni az alkotás folyamán?

Egyre inkább nem elkülöníthetőnek látom az élet egyéb fontos területeitől, fura is belegondolni, hogy régebben külön kategóriaként tekintettem a közügyeinkre. Holott ezek, ha akarjuk, ha nem, döntő befolyással vannak az életünk alakulására és minőségére is. Sokáig nem ismertem föl ezt az összefüggést, de akadt azért ellenpélda: mint a Kékül vagy az ugyanekkoriban írt A galád tündér című novella, melyekre sokáig éppen járulékos „politikusságuk” miatt gondoltam efemer, felszínes írásokként. Csakhogy a szemléletem időközben úgy változott, hogy megértettem, a politika, akár globálisan, akár egészen köznapi megnyilvánulásaiban, nem csupán valami randa díszlet, hanem olyasmi, ami kívülről eléggé szorít, miközben belül is van az emberben: nem csupán beszivárog, hanem egyben belőlünk (többnyire legsötétebb) elemi reflexeinkből folyamatosan szivárogva újra is termeli magát. Ilyesformán pedig a személyiségünknek és az életünknek is integráns része. Méghozzá néha egészen súlyos következményekkel. Ilyesmivel játszik el – hogy mivel jár, ha kiszabadul a szellem a palackból – A Kelet Pamplonája című elbeszélés is, aminek Godot-szerű kvázi-főszereplője Soros György.

Nem egy elbeszélésében egy történetet több szereplő szemszögéből, narrációjából is megismerünk. Foglalkoztatja ez a fajta kísérletezés?

2017-18 körül született az a három mű – köztük a kötet címadója –, amelyek szerkezeti felépítésükben – többperspektívájú, kevert időrendű „kirakósszerűségükben” –, szemléletükben, talán hangulatukban is eléggé hasonlítanak egymásra, nem véletlenül. És a jövőre nézvést is látok még ebben a prózafajtában izgalmas lehetőségeket.

Egyébként is nagyon sokféle, különböző korú, státuszú, nemű narrátorral találkozunk a szövegekben. Hogyan vált ilyen könnyedén szemszöget? Honnan inspirálódik a karaktereket tekintve?

A legkülönfélébb módokon – és ezek egy része bízvást nem feltárható. Afféle (jó/rossz?) kémtermészetem van, állandóan megfigyelek, nem is irodalmi felhasználás céljával, csak így működöm. Ahogyan érek íróként, mind nehezebben találok „témát”, olyan inspiratív kezdeményt, amiből valami releváns dolgot írhatnék. Mivel egyre finnyásabban vetek el ötleteket, szükségem is van rá, hogy a lehetséges kiindulópontok minél több forrásból érkezhessenek, minél több mindent keverhessek össze a saját, szuverén alkotói szándékaim szerint. Ismerőseim vonásait, hallott, olvasott, látott és megélt történetdarabkákat, amikre emlékszem – vélhetően rosszul. Az ilyen eldöntetlenség a legjobb kreatív terepem, ebben kezdhet működni a fantázia. Mint például a Megrendítő episztemológiai kételyekben, ami egy esetlen, mulya sorozatgyilkos és egy manipulatív, végtelenül filozofáló értelmiségi valószerűtlen találkozásának sztorija. A figurák táplálkoznak belőlem és ismerősökből egyaránt, ilyen-olyan arányokban kotyvasztva, míg a mű alaphelyzetét a véletlen szülte. Van tehát egy gyilkos, aki vigasztalásra szorul, mert „már ölni sem tud jól” – egy filmsorozat egyik drámainak szánt epizódját foglaltam össze így a páromnak, némi parodisztikus éllel. Pár percre rá már éledezni is kezdtek bennem egy erre épülő, miniatűr tragikomédia szereplői.

Mitől vasgyúrók az elbeszélések szereplői? Mit mondanak nekünk arról, hogyan lehet élni és túlélni ebben a sokszor még az írói képzelet termékeinél is abszurdabb, „világfájdalmasabb” jelenben?

Azt mondják, ami talán a legtöbbünk tapasztalata, nevezetesen, hogy: megedződve, folyamatosan munkáló alkalmazkodóképességgel. És valahogy ez az alaptapasztalat lehet még, ami valami közös felé tereli a könyvbe került történeteket. Az eddig hozzám visszajutó olvasói és szakmai visszajelzések alapján viszonylag karakteresen kirajzolódik a könyvből, milyen szempontból vasgyúrók ezek a szereplők: máskor és más-más közegekben élnek, mások a nehézségek is, de az ezekkel való érdemi szembenézést nem kerülhetik el. Nem mindannyian járnak sikerrel, a kötet nem happy endek, de nem is sorstragédiák gyűjteménye. Mégis van a szereplőiben valami közös, a maguk módján egyiküknek sem könnyű, és jellemzően nem állnak rendelkezésükre egyszerű megoldások. Küszködniük kell pusztán a normális, emberhez méltó életért, akármi is hiányozzék: pénz, státusz, szerelem, szabadság, biztonság. Ezek csak elvben járnának eleve; a gyakorlatban folyamatos fenyegetettségben, hiányban leledzenek – kinek mikor melyik és miért. A legtöbbünk tud ehhez kapcsolódni, ahogyan az alapszinten élhető életért gürcölünk, hogy majd belerokkanunk. Vagy teljesen.