Felettébb ritkaságnak számított az 1980-as évek elején, hogy vidéki magyar utánpótlás focicsapatok az akkori Szovjetunió fővárosában edzőtáborozzanak. Velem, velünk ez megtörtént. Mindjárt két korosztályos csapat vizitelt Moszkvában, tizennégy és a tizenhat évesek.
Számomra máig nem teljesen világosak a táborozás megszervezésének részletei. Ami tényszerűen tudható: előbb egy moszkvai sportiskola két labdarúgócsapata töltött közel két hetet Gyulán. Némi szünetet követően vonattal vágtunk neki a hosszú útnak, a moszkvai kalandnak. A fiatal orosz sportolóknak legalább olyan különleges dolog lehetett külföldre utazni, mint nekünk a Szovjetunióba, az akkori szocialista országok vezetőjébe, amely szavak szintjén ugyan baráti volt. Ennek ellenére érzékelhető volt, hogy a legkevésbé támogatták, hogy akár csak a keleti blokk országaiból, így hazánkból turisták tömegesen keressék fel a világ vezető szocialista államát – ha jól idézem az akkori megfogalmazást. Mi 1982 nyarán két hétre éppen ide kaptunk bebocsáttatást.
A házigazdák vendégszeretete kis híján értelmetlenné tette az edzőtáborozást. A helyi sportiskola vezetői ellenállhatatlan kényszert éreztek, hogy bemutassák nekünk Moszkvát, amiért utólag is hálás vagyok, mert egyszeri és megismételhetetlen alkalomnak éreztem kint tartózkodásunk napjait. Ehhez mérten táborozásunk sportértéke eltörpült. Keresztül-kasul jártuk a várost, szinte kivétel nélkül mindent megnéztünk – Kreml, Lenin Mauzóleum, Tretyjakov Képtár, GUM áruház, Vörös tér, Űrhajózási Múzeum, Mezőgazdasági Kiállítás (nem vicc, állandó tárlatként működött akkoriban),Vaszilij Blazsennij-székesegyház, Borogyinói-csata Panoráma Múzeum –, ami Moszkvát Moszkvává teszi. Emiatt edzések maradtak el, mérkőzéseket kellett lemondani vagy halasztani, amit akkor bántunk; nem sejtettük, hogy így jobban jártuk, mintha az eredeti menetrend szerint zajlik az ottlétünk.
Gyerekek voltunk, mégis tisztában voltunk azzal, hogy egy birodalom központjában járunk, ahol szinte minden utcasarkon visszanézett ránk a szegénység, a kezdetlegesség, az igénytelenség. Bizonyára szó szerint nem ott és akkor fogalmazódott meg bennem, hogy vajon milyen lehet ebben az országban a periféria, ha ilyen a centrum. Ám ez az elgondolás ködösen kavargott bennem. Az élelmiszerboltok és vendéglátóhelyek, a panelházak igénytelensége szembeszökő volt. Magyarországi kisvárosunk fejlettségben, színvonalban egészen más osztályt képviselt, és ezzel a kontraszttal hirtelen nem tudtunk mit kezdeni, már csak azért sem, mert a hazai politikai propaganda mérhetetlenül magasztalta a Szovjetuniót, az ottani viszonyokat, összességében az ottani élet minőségét.
Amit kamaszfejjel Moszkvában láttam, nagyon kis mértékben felelt meg annak a kifényesített képnek, amit idehaza is igyekeztek kialakítani a szovjet birodalomról és annak fővárosáról.
Hazaérkezésünk után mondhattak bármilyen szépet tanárok és politikusok a Szovjetunióról, a kint látottak után nem hihettem neki. A tapasztalat mindent felülírt.