Hosszú évek óta tartunk tyúkot, kakasunk is van, igaz az első, a pompás, Giovanni az itáliai, tavaly áldozatul esett egy csapat kóbor kutya támadásának, ám két utóda is ott pöffeszkedik a kertben. Egyik erősebben viseli magán a fajta jegyeit, a másikba csúszott némi palóc kopasz nyakú gén. Egy kis reggeli kakaskodás után mindig megosztoznak az udvartartáson: a „főkakas” kapja a több és szebb tyúkot őrzésre és hágásra, az alkakasnak pedig be kellene érnie azzal, ami marad neki. Igaz, ebbe látszólag nem nyugszik bele, ahogy figyelem, az a legédesebb kaland, amikor a másikéból sikerül lesből ráugrani egy-egy tojóra, gyorsan megbúbolni, s tovább szaladni, mielőtt az alfa hím észreveszi a turpisságot, és üldözőbe veszi.
Nos, mivel a kakasok serényen tették a dolgukat, így kiscsirkék is lettek idén, nem is kevesen, több mint egy tucat bóklászik szanaszét, különböző színben és méretben, nyakformában, tarajállásban. Az első nyolc némi emberi beavatkozással született: a tojásokat és a rajtuk ülő fehér kotlóst egy szolid napnyugtán kosárban áthoztuk a nagy, közös ólból, mert tanultunk egy korábbi esetből. Akkor ugyanennek a kotlósnak mindössze egy pipije született, azt is agyonvágta erős csőrével egy féltékeny másik, így napokig hallgattuk a hiány miatti szomorú kárálást, és láttuk, amint csüggedten járkál fel-alá a bokrok között.
Szépen kikelt hát a tizenhárom tojásból nyolc pelyhes példány a ház alatti fáskamrában, amit szalmával terítettünk le vastagon. Főztük a tojást, aprítottuk a zsenge salátát, csalánlevelet, vittük az apró falatokat a zsibongó társaságnak. Ha túl közel merészkedtünk, az anyjuk jól felborzolta a tollait, kárálva méltatlankodott, s terelte odébb a kicsiket. Néztük, ahogy mind kijjebb merészkednek, először csak a küszöbig, aztán ki, a korábban kutyajátszótérnek használt rácsos előtérbe, később át azok nagyobb résein, gyorsan ki-, és visszaszaladva, ha felbukkant az orruk előtt valamelyik schnauzerünk. A kis pelyhekből tollak lettek aztán, a rácsokat elvettük, a vidám jószágok pedig napról-napra, lépésről-lépésre, (hogy ne mondjam, tégláról-téglára) hódították meg az egész udvart. Felrepkedtek a magaságyásba is, belecsipkedtek a pirosló paradicsomba, amin már nem bosszankodunk, terem elég, jut is marad is.
Figyeltük, ahogy a kotlós egyre távolabbról nézi és követi őket, s a korábbi szoros „csirkefogás” mind jobban lazul, olyannyira, hogy egyik nap magukra is hagyta őket, s visszarepült a hátsó udvarba, a többi szárnyas közé. Az itt maradt kiskamaszok eleinte kétségbeesetten sipákoltak, amikor eltűnt a szemük elől az anyjuk, de aztán kiválasztódott egy vezér, annak a hangját követik, az jelzi most még sután, ha nagyobb testű madár jelenik meg fölöttük, s menekülni kell, bokrok alá, vagy vissza a védett falak közé.
Megszülettek, felnevelődtek, megtanulták a túléléshez szükséges dolgokat. Nem telt bele hat hét, s lám, már saját lábukra kellett állniuk, eddig tartott a családi fészek óvó melege.