Rahm Emanuel, aki 2011 és 2019 között volt Chicago polgármestere, egy sokat idézett aranyköpéssel gazdagította az amerikai közgondolkodást: „Soha ne hagyj kihasználatlanul egy komoly válságot.” („You never want a serious crisis to go to waste.”) Nehéz lenne vitába szállni azokkal, akik ebből a mondásból cinizmust éreznek ki, de még kevésbé cáfolható, hogy a politikában e megoldást széltében-hosszában alkalmazzák.
A közelmúltban a világ szinte minden ellenzéke arra használta fel a COVID-járványt, hogy az általa legyőzni kívánt kormányt tegye felelőssé a pandémia által előidézett veszteségekért. Magyarországon szerencsére teljes volt az egység (ha jól emlékszem), de az USA-ban a helyzet kifejezetten furcsa volt, mert a demokraták szövetségi szinten ellenzékben voltak, a nagyvárosok többsége azonban az ő irányításuk alatt állt. Andrew Cuomo New York-i demokrata kormányzó napi járványkezelési sajtótájékoztatói egy időben olyan népszerűek voltak, hogy sokan már a következő elnököt látták benne – amíg a kormányzó „új ruháját” elnézve egy kisfiú meg nem kérdezte, valóban indokolt volt-e arra kötelezni az idősotthonokat, hogy befogadják a koronavírusból lábadozó betegeket, és nincs-e valami gond az áldozatok pontos számát összesítő kréta körül. Ettől Cuomonak még nem kellett volna lemondania, de amikor később többen kifogásolták tolakodónak ítélt közeledési gyakorlatát is, távozott. A chicagói polgármester tehát tulajdonképpen azt mondta ki – egyébként még fehér házi kabinetfőnökként 2008-ban – amit mindenki tud: a válságot ki kell használni. Amerikában az első COVID-mentőcsomag törvényhozási vitájában a demokraták olyan „járványügyi” javaslatokat is előterjesztettek, mint a diákhitel-tartozások elengedése, a repülőjáratok üvegház-hatásának számszerűsítése, vagy a részvénytársasági igazgatóságok származás szerinti összetételének kötelező közzététele. Chicago a mentőcsomag révén leginkább a város hatalmasra duzzadt adósságait szerette volna „szövetségi lélegeztetőgépre” kapcsolni. A republikánusok akkor még azzal vághattak vissza, hogy a demokrata javaslatok „1404 oldalt töltenek meg, miközben Tolsztoj Háború és békéje csak 1400 oldal”. Tolsztoj ma már nem „píszí”, most inkább Gogol Revizora jelenthetne elfogadható összehasonlítási alapot.
Juhász András: Ne tervezzetek kicsiben!Rahm Emanuel „válsághasznosítási” javaslata Chicagóban mégis több politikai cinizmusnál. A városnak története során sokszor kellett megküzdenie nehézségekkel, ezek azonban soha nem törték meg a chicagóiak alkotóvágyát, és mindig tanulságul szolgáltak a további fejlődés irányainak kijelölésében. A legismertebb tragédia az 1871-es tűzvész volt, amikor a város egész kerületei váltak porrá és hamuvá. A tapasztalatokat viszont olyan alkotó módon elemezték ki, hogy forradalmasították a kor építészetét. A chicagói értelmezés szerint itt épültek meg a világ első felhőkarcolói, bár a hivatalos belépési küszöböt egyes magyar panelházak is elérnék: 17 emelet fölött számít egy épület toronyháznak (highrise). Nem véletlen, hogy Chicago legismertebb inkubátorháza is az „1871” nevet választotta, de általában véve is gyakori a városban a poraiból fölszálló főnixmadárra való hivatkozás.
Chicagónak – globális városhoz méltóan – 29 testvérvárosa van, bár Rahm Emanuelnek elege lett az 1960-ban megkezdett sorozatgyártásból, így hivatali ideje alatt egyedül Sydney került fel a listára, amikor ő ellátogatott oda. Az orosz-ukrán testvérharc pedig Chicagóban testvérvárosok harcaként is megnyilvánult: Emanuel utóda, Lori Lightfoot néhány nappal az Ukrajna ellen indított orosz támadás után felfüggesztette Moszkva testvérvárosi státuszát. Egy város azonban bántóan hiányzik Chicago testvérvárosai közül: Szeged. A két gyorsan fejlődő „vidéki” nagyvárost a XIX. században 8 év különbséggel pusztította el a tűz és a víz, és mindkettő csodálatosan megszépülve támadt fel romjaiból. Nos, ha a szegedi árvizet exportálhattuk volna a chicagói tűzvész megfékezésére (akár dömpingáron), azzal a leginkább természetbarát módon lehetett volna biztosítani az emberéletek és az anyagi értékek védelmét mindkét városban. Az időbeni eltérést a Chicagói Árutőzsde biztosan át tudta volna hidalni valamilyen szellemes derivatív kontraktussal, de nem is biztos, hogy sokat kellett volna töprengeni a megoldáson: tudjuk, hogy a piacok gyakran előre „beárazzák” a várható fejleményeket, így lehet, hogy Chicagónak elég lett volna egy sima vételi opciós üzletet kötnie a szegedi árvízre ahhoz, hogy a tűzvész megijedjen és inkább a préri valamely lakatlan pontján keressen magának elfoglaltságot.
Rahm Emanuel polgármesteri időszakából engem két olyan nagyszerű projekt sorsa ragadott meg leginkább, amelyekben Budapesttel való hasonlatosságokat is felfedezni véltem. Az egyik a Chicago folyó melletti sétány kiépítése a belváros egy rövid (2 km-es szakaszán), a másik pedig egy új múzeum felépítésének terve a Michigan-tó partján. A folyóparti sétány építése még Emanuel elődjének időszakában megkezdődött, de a siker már teljes egészében az ő nevéhez kapcsolódott. Én még Londonban állapítottam meg, hogy Pesten hatalmas szerencsénk van a Dunával: a világ városainak jelentős részében a folyópart nem közterület, ha a korábbi gyárépületek és raktárak helyét időközben lakó- vagy irodaépületek vették is át. Chicagóban a folyó többnyire szintén csak rövid szakaszokon megközelíthető és a hidakról látható, egyébként a víz egészen a felhőkarcolók lábazatáig ér. Érthető tehát, hogy az új parti sétány – sok vendégváró helyével – elképesztően népszerűvé vált. Személyes kedvencem az Urban Kayaks klub volt. A munkahelyem melletti toronyházban laktam és nyáron választhattam, hogy munka után a 6 perc sétára lévő folyóparti konténereikhez megyek-e le kajakozni, vagy a 13 perc alatt elérhető tóparti „bázisra” sietek evezős-deszkázni (paddleboard, „magyarul”: SUP). A felhőkarcolók alatt a kajakba szállva az első evezőcsapások után gyakran átfutott rajtam a gondolat: „Elnézést kérek, elmagyarázná nekem valaki, mit jelent az, hogy »stressz«? Annyit emlegetik…”
A pesti rakpart-párhuzam persze nem tökéletes, a Rába-szélességű Chicago folyón nem kell kétemeletes vízszintkülönbségeket kezelni (1900-ban a folyásirányt is megváltoztatták), a közúti közlekedést pedig (pont itt) hat sáv szolgálja ki az utcaszinten és további négy egy alagútban, ezek mind megmaradtak, a sétány kialakításához tehát nem kellett az autósokat bosszantani.
Rahm Emanuel egy másik névjegyet is szeretett volna hagyni városa tóparti arculatán, a George Lucas filmrendező és producer gyűjteményeit bemutatni tervezett „narratív” művészetek múzeumát. (2015-ben még gondolkodnom kellett azon, elbeszélő-, vagy ábrázoló művészeteknek fordítsam-e a kifejezést, de mire 2022-ben hazajöttem, a magyar köznyelv segített és örökbe fogadta a szót. Biztos értelmet is adott neki.) A múzeum terve viszont meghiúsult. A Parkok Barátai nevű „társadalmi szervezet” évek küzdelmével a múzeum több – egymás után felmerült – helyszínét is ellehetetlenítette, így Emanuel és Lucas végül bedobta a törölközőt. Én ezt nagyon sajnáltam, mert magával ragadónak találtam a Michigan-tó partján új kilátót is előirányzó múzeum látványtervét. Már azt sem értettem, miért zavarná a parkok állítólagos barátait az, hogy a Soldier Field stadion mellett egy autóparkolót beépítsenek (talán autóPARKolókkal is barátkoztak?), de annak megértése végképp kifogott rajtam, miért akadályozták meg, hogy a múzeumnak a McCormick Place vásárközpont egyik hatalmas pavilonjának lebontásával biztosítsanak helyet. Segített volna megérteni a helyzetet, ha a múzeumot a republikánusok javasolták volna, de Emanuel a Fehér Házból Chicagóba visszavonult demokrata, Lucas pedig radikális liberálisként határozza meg magát. A Parkok Barátai mindazonáltal legalább következetesek voltak: nemcsak a narratív művészetek múzeumát lehetetlenítették el, de mindent megtettek az ellen is, hogy a chicagói tópart egy másik részén megépülhessen a Barack Obama hivatali időszakának emléket állító Obama Elnöki Központ. Itt viszont már ők veszítettek, a projekt megvalósítása folytatódhatott.
Rahm Emanuel nevezetes mondásától azzal vennék búcsút, hogy üzenete már előtte is igaz volt. Egyes források az aranyköpés elődjét Winston Churchillnek tulajdonítják („Never let a good crisis go to waste”), hozzátéve azonban, semmi sem bizonyítja, hogy tényleg ő értékelte volna így az ENSZ megalakulását a második világháború németellenes szövetségéből. Persze minden út Rómába vezet, így nem lepődnék meg, ha egyszer kiderülne, Cicero vagy Julius Caesar találta ki a mondást. Vagy az, hogy ők sem. Egyetemi hallgatóként (az 1970-es években) megtanultam, hogy három olyan forrás van, amelyben minden megtalálható: a görög mitológia, a Biblia és Marx-Engels összes művei. Egy vallási kérdésekben jártas, Chicagóban élő litván orvosnőtől egyszer megkérdeztem, ismeri-e a „ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel” (Qui te lapide, tu eum pane) kifejezés helyét a Bibliában – egy prezentációban hivatkozni szerettem volna rá. Azonnal rávágta, hogy a Szentírás nem tartalmaz ilyen sort. Mit mondjak, kalapot emeltem tudása előtt. Egyszer talán majd megkérdezem tőle a „válságkihasználást” is…