A „migráncsok” élete nem csak játék és mese – hiába szajkózza ezt a kormánymédia időről időre. A migráncsélet bizony igen kemény – migráncsot próbáló. Ez az állítás különösen igaz, ha a migráncs a fehér felsőbbrendűséget hirdető európai szélsőjobb látókörébe kerül.
Nem filozofálok tovább, mondom, mi történt.
A vőlegényemmel Angliában élünk. Indiában született, a bőrszíne világosbarna. Amerikai állampolgár. Neki vízumra van szüksége, hogy az Egyesült Királyságban éljen és dolgozhasson. Úgy hozta az élet, hogy idén valószínűleg másfajta vízumot kell igényelnie, ezért elmentünk egy bevándorlási ügyvédhez, Nazilnak hívják.
Nazil – nem echte angol név, igaz?
Az irodája a város egy forgalmas utcájában van, tele üzletekkel, amelyeknek etnikailag rendkívül különbözőek a tulajdonosai. Lengyelek, indiaiak, pakisztániak, csak hogy néhányat említsek. Őket egyébként gyakran látni az utcán egymással beszélgetni.
A személyes találkozó után egy héttel próbáltuk telefonon elérni az ügyvéd irodáját, ám senki nem vette fel, azt hittük, szabadságra ment. Másnap kaptunk egy levelet Naziltól: „Elnézésüket kérem, amiért nem válaszoltam hamarabb, de szélsőjobboldali tüntetés miatt nem jutok be az irodába.”
Ezen a ponton én lefagytam.
Adalék a történethez, hogy augusztus elején három kislányt meghalt egy késeléses támadásban, azóta országszerte szélsőjobboldaliak demonstrálnak menekültszállók, “nem-fehérek” által üzemeltetett boltok, irodák környékén. Ez érte el a mi városunkat is.
A „nem fehér” itt azt jelenti, amit Magyarországon a migráns. Csak az egyértelműség kedvéért.
Nazil levelét olvasva ezer gondolat futott át az agyamon. Például az, hogy hogyan védené meg a karon ülő gyermekét, akit az irodában láttunk. Aztán az is, hogy remélem, a házunk közelében lévő, törökök által üzemeltetett éttermet, vagy az indiaiak által üzemeltetett boltot nem támadják meg. Hogy az indiai származású fogorvosomat szintén nem éri el ez a gyűlölethullám. És az is, hogy a brit pótanyám hároméves unokájának ugye majd nem esik baja csak azért, mert nem hófehér a bőre.
Ezután másodpercek alatt tervet csináltam, hogy hogyan fogom intézni a bevásárlást a következő napokban, hogy a „nem-fehér” páromnak egy darabig ne kelljen utcára mennie, ha nem muszáj. Még szerencse, hogy otthonról dolgozik.
Ezen a ponton azonban megállt a tudományom. Mit tehetnék még, hogy megvédjem őt? Igen, elmehetek az antirasszista tüntetésre. És? Ez vajon megállítaná azt az embert, aki kővel verné szét a párom fejét, kizárólag azért, mert ő nem fehér? Kétlem.
Bénító, hogy eszköztelen vagyok a zsigeri gyűlölet ellen. Nincs ész érv, ami megvilágosítja a dühös, elborult, elkeseredett elmét.
Ugyanakkor kényelmes az az álláspont, hogy nem az én feladatom megváltoztatni mások gondolkodásmódját. Hiszen úgysem győzhetem meg azt a szélsőjobboldalit, aki abban látja minden problémájának a megoldását, hogy betöri egy üzlet kirakatát vagy felgyújt egy autót, és megrongál néhány középületet.
Ez a „mosom kezeimet” biztonsága, és az vele a probléma, hogy miközben a puha kanapém otthonos komfortjából figyelem az eseményeket, egy nap a gyűlölet majd hozzám is becsönget. Egész egyszerűn azért, mert a gyűlölet nem válogat.
Egyik nap a migráns a céltábla, másnap már a cigány vagy a vak, harmadnap a diplomás vagy az, akinek kutyája van, és szereti a pizzát, és végül az, aki nem eléggé szélsőjobboldali. Így harap a farkába a kígyó.
A gyűlölet mindig hangosabb a józan észnél, az elfogadásnál, az együttérzésnél. Hiszen ahhoz nem kell kiabálni, hogy ételt adjak egy rászorulónak, hogy megnyugtassak egy síró gyereket, vagy neadjisten, meghallgassam a másik embert, aki nem úgy gondolkodik, mint én. Ehhez figyelni kell. Csendben. Be kell fogni a lepénylesőt. Kussolni kell. Ennyire egyszerű.
Persze nem ártana egy inkluzív oktatási rendszer sem, amiből nem vesszük ki azokat a gyerekeket, akik nem férnek bele valamilyen szempontból az egyéni igényeket totálisan negligáló struktúrába. Akár azért, mert tehetségesek valamiben, akár azért mert több vagy másfajta fejlesztést igényelnek, mint a társaik.
Megtaníthatnánk a gyerekeinknek, hogy nyelveket tanulni, világot látni azért izgalmas, mert megismerhetjük mások gondolkodásmódját, sőt, még tanulhatunk is tőlük vagy fordítva. Leszokhatnánk arról, hogy szöges bakanccsal tapossuk el gyermeki kíváncsiságukat, amikor fel akarják fedezni a környezetüket. Ahelyett, hogy lehülyéznénk őket, amikor kérdeznek, bátoríthatnánk őket arra, hogy minél többször tegyék ezt. Elmagyarázhatnánk nekik, hogy a bőrszín biológiai sajátosság, nem erkölcsi kategória, és hogy valaki nem attól lesz jó vagy rossz ember, hogy milyen vagy hány istenben hisz, hanem attól, hogy hogyan bánik másokkal.
Ez nem olyan bonyolult. Sőt, ez kimondottan egyszerű. A gyerekekkel kezdődik minden. Ha ma kiabálok velük, holnap ők is kiabálnak majd valaki mással. Ha szeretettel fordulok feléjük, meghallgatom a mondanivalójukat, akkor ők is ezt teszik majd a társaikkal.
És akkor hátha a gyűlölet az ő ajtajukon már nem kopogtat be.
