A „migráncsok” élete nem csak játék és mese – hiába szajkózza ezt a kormánymédia időről időre. A migráncsélet bizony igen kemény – migráncsot próbáló. Ez az állítás különösen igaz, ha a migráncs a fehér felsőbbrendűséget hirdető európai szélsőjobb látókörébe kerül.
Nem filozofálok tovább, mondom, mi történt.
A vőlegényemmel Angliában élünk. Indiában született, a bőrszíne világosbarna. Amerikai állampolgár. Neki vízumra van szüksége, hogy az Egyesült Királyságban éljen és dolgozhasson. Úgy hozta az élet, hogy idén valószínűleg másfajta vízumot kell igényelnie, ezért elmentünk egy bevándorlási ügyvédhez, Nazilnak hívják.
Nazil – nem echte angol név, igaz?
Az irodája a város egy forgalmas utcájában van, tele üzletekkel, amelyeknek etnikailag rendkívül különbözőek a tulajdonosai. Lengyelek, indiaiak, pakisztániak, csak hogy néhányat említsek. Őket egyébként gyakran látni az utcán egymással beszélgetni.
A személyes találkozó után egy héttel próbáltuk telefonon elérni az ügyvéd irodáját, ám senki nem vette fel, azt hittük, szabadságra ment. Másnap kaptunk egy levelet Naziltól: „Elnézésüket kérem, amiért nem válaszoltam hamarabb, de szélsőjobboldali tüntetés miatt nem jutok be az irodába.”
Ezen a ponton én lefagytam.
