Sokak számára meglepetést okozott Kamala Harris alelnök-választása. A demokrata párti elnökjelölt egy relatíve ismeretlen politikust választott Timothy „Tim” Walz személyében. Rendszerint azt hangsúlyozzák vele kapcsolatban, hogy a foglalkozása középiskolai tanár. Ez nem jelentéktelen tény az Egyesült Államokban, ám ennél relevánsabb, hogy 2019 óta ő Minnesota állam kormányzója. Pártkötődése sokat elmond arról, miért esett rá a választás: Minnesotában a Demokrata Párt/Farmer-Munkás Párt kormányoz.
Ritkán szoktunk beszélni arról, hogy az amerikai pártrendszer nem tiszta kétpártrendszer: bár valóban két nagy pártnak, azaz a Republikánus és a Demokrata Pártnak van esélye az elnöki hivatal megszerzésére, a föderális szint alatt, a tagállamokban külön pártok működnek. Ezek a pártok önállóan soha nem juttatnak lakót a Fehér Házba, ám a föderalizmus szelleméből fakadóan a tagállamok lakosai számára a mindennapokban fontosabb, hogy ki áll az állam élén, mint az, ki ül a Fehér Házban.
S itt eljutunk a lényeghez: Walz a Farmer-Munkás Párton keresztül közvetlenül kapcsolódik a populizmus hagyományához. A populizmus alatt most nem a világszerte megnyilvánuló jelenséget értjük: az észak-amerikai populizmus konkrét eszmeáramlat volt, amely az amerikai egyesületi életben (farmerszövetségek, szövetkezeti és feminista mozgalmak, klubok, egyesületek) gyökerezett, és a szegények, munkások, farmerek, valamint a nők érdekeinek képviseletét tűzte zászlajára, méghozzá vallási, nemzetiségi, regionális és bőrszínkülönbség nélkül. Több sikertelenül végződött kísérlet (Néppárt, Amerikai Egyenlőség Társaság, Pártonkívüli Liga) után a populista hagyomány őrzésére alakult pártok színre lépésének helyszíne Minnesota állam volt.
1918-ban itt alakult meg a Minnesotai Farmer-Munkás Párt, amely balközép pozíciót foglalt el a korabeli amerikai pártrendszerben. Ez tehát baloldali populizmus volt, amely azonban nem merült ki a „fizessenek a gazdagok” jelszavában, hanem a nyolcórás munkanaptól a társadalombiztosítási rendszer kiépítéséig, az élelmiszerbiztonságtól a vidékfejlesztésig lefedte a szakpolitikák széles körét, és célja nem kisebb volt, mint a szövetkezeti piacgazdaság kialakítása. Minnesota nemzetiségi összetétele ad magyarázatot a párt népszerűségére: a XIX. század második felében sok svéd és norvég telepes érkezett, akik magukkal hozták hazájukból a szolidaritás és együttműködés szellemén alapuló szövetkezeteket. A párt kiállt a társadalmi igazságosság és a szociális jogok bővítése mellett.
Amíg önállóan működött, vagyis 1944-ig a párt stabilan az első vagy második legerősebb politikai szervezet volt, legalábbis választási eredményeit tekintve. Nem meglepő módon az 1929-ben kezdődő nagy gazdasági világválság hatására a párt növelte szavazatainak számát, és 1931-től 1936-ig ők adták az állam kormányzóját, a félig norvég, félig svéd Floyd Bjørnstjerne Olson személyében.
1944-ben a Minnesotai Farmer-Munkás Párt egyesült a Minnesotai Demokrata Párttal, és a fúzióból megszületett a Minnesotai Demokrata Párt/Farmer-Munkás Párt, amely lényegében az országos Demokrata Párt helyi, tagállami szervezetének felelt meg. A szervezet több alkalommal közel jutott ahhoz, hogy ő adja az Egyesült Államok elnökét. Eugene McCarthy (nem összekeverendő a republikánus Joseph McCarthyval!), Hubert Horatio Humphrey és Walter Mondale voltak a Demokrata Párt/Farmer-Munkás Párt elnökség küszöbéig jutott, de hatalomra soha nem került vezető személyiségei.
1968-ban, miután Lyndon B. Johnson bejelentette, hogy nem indul el a választáson, és azt követően, hogy Robert Kennedyt lelőtték, a Demokrata Párt chicagói elnökjelölő konvenciója Hubert Horatio Humphrey-t választotta meg a párt elnökjelöltjének, ő azonban elbukta a választást, és Richard M. Nixon költözhetett a Fehér Házba. 1977-ben Jimmy Carter Minnesotából választott alelnökjelöltet, Mondale személyében. Harris talán követni akarja ezt a hagyományt, hiszen a Barack Obama, Joe Biden és Harris által képviselt érték- és célrendszer nem áll távol a baloldali populista Jimmy Carterétől.
A párt szociológiai hátországa felöleli a munkásokat, a farmereket, valamint a környezetvédőket. Harris részéről fontos üzenet, hogy a Demokrata Párt nem feledkezik meg a munkásokról és a farmerekről, akik valaha tömegesen támogatták országos méretekben a Demokrata Pártot. S itt jutunk el a mélyebb üzenethez: valaha széles társadalmi koalíció állt a Demokrata Párt mögött. Roosevelti koalíciónak nevezték az 1930-as évektől az 1970-es évekig tartó szövetséget a New Deal által megsegített fehér munkások, a párt hagyományos szavazóinak számító nyugati, középnyugati és déli farmerek, az ugyancsak hagyományosan a demokratákra szavazó északkeleti nagyvárosi, katolikus vallású írek, a zsidók, valamint a lassan a demokrata pártiak felé elmozduló afroamerikaiak között.
Hogy a roosevelti koalíció fölbomlott, abban mindkét pártnak van felelőssége, de a legsúlyosabb ok az ipar leszerelése, valamint kiszervezése a globális Dél országaiba. A Nixon, majd Reagan által kijátszott „csendes többség” jelszava, valamint a mindkét párt részéről fölkarolt kultúr- és identitásharc aláásta a különböző nemzetiségű, vallású és bőrszínű munkások közötti szolidaritást.
Donald Trump ráérzett a magára hagyott munkásosztály haragjára, és döntően erre építette fel az imázsát. Harris az alelnök választásával azt demonstrálta, hogy érti a középnyugati fehér munkások és farmerek problémáit, és szándékában áll újra összekovácsolni a roosevelti koalíciót. Harris részéről tehát nem arról van szó, hogy választott egy teljesen ismeretlen jelöltet, hanem arról, hogy választott egy olyan alelnök-jelöltet, aki hitelesen képviselheti a középnyugati fehér munkásokat, az agrárnépességet.
Emellett az alelnök szorosabbra fűzheti a kapcsolatot a Demokrata Párt és a környezetvédők között, ugyanis a Demokrata Párt/Farmer-Munkás Párt a legzöldebb párt amerikai viszonylatban. A Farmer-Munkás Párt által képviselt farmerdemokrácia és szövetkezeti kapitalizmus filozófiája nem választható el a zöld ügyek képviseletétől. Egy ilyen cél csak a környezeti erőforrások megóvásával lehetséges. A Demokrata Párt/Farmer-Munkás Párt politikusai szívügyüknek tekintik az állam természeti sokféleségének megőrzését, valamint az energiaellátás diverzifikálását.
Ma már a zöld ügy sokkal komplexebb, mint az 1960-as években: magában foglalja a szakpolitikák széles körét, az agrárnépesség helyben tartásának ösztönzésétől (amely a lokális népesség, kultúra és demokrácia megőrzésének záloga) és az e célt közvetlenül szolgáló település-, vidék- és közlekedésfejlesztéstől, a kommunális politikáktól a mezőgazdaság korszerűsítésén át a fenntartható energiapolitikáig. Nem véletlen, hogy Minnesota az energiaellátásának egyötödét fedezi szélenergiából.
Sokszor előfordult, hogy az amerikai elnök- és alelnök-jelölt pár összeállításakor figyeltek a személyek által megszólítható szociológiai csoportokra. Hogy ne menjünk messzebbre, Barack Obama és Joe Biden 2008-as párosa – egy afroamerikai, nyugati születésű, eliten kívülről érkezett populista elnök és egy fehér, pennsylvaniai születésű, az elithez tartozó alelnök – is ilyennek volt tekinthető. John McCain stábja akkor ezt a duót egy elithez tartozó, idős férfi elnökjelölt és az eliten kívülről jött, fiatal, nyugati populista női alelnökjelölt párosával próbálta ellensúlyozni. Csak hát Sarah Palin alelnök-jelöltként nem jött be.
Összefoglalva, Harris jót húzott az alelnök-jelölt megválasztásával. Egyrészt, Tim Walz abból a Minnesotából érkezik, amely mindig az amerikai progresszív mozgalmak egyik laboratóriuma volt. Másodszor, ez egy középnyugati állam. Harris demonstrálja az alelnök-jelöltjével, hogy számít neki a középnyugatiak szava. Harmadszor, Minnesota egy 77 százalékban fehér lakosú állam. Harris tehát mind lakóhelyi, mind regionális, mind etnikai szempontból igyekszik összekovácsolni a roosevelti koalíciót.
A szerző történész-politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ főmunkatársa.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.