Ó, drágám, amikor megszülettél – fordult felém anyám olyannyira meghatódva, hogy már-már magam is elérzékenyültem –, olyan nehezen jöttél ki, el is kékültél, és úgy elfáradtál, hogy csak nyekeregni tudtál, fojtotta le a nagy pillanatot. A család többi tagja, aki abban a nagy pillanatban a nappalinkban ül körben, nem képes teljesen megkülönböztetni az árnyalatokat, de számomra is csak mostanra élesedett ki teljesen a kép.
Vág a huzat, és én hosszas mérlegelést követően, tartózkodón krákogok a metró mozgólépcsőjének emberszövetéből kilógó szálnak, hogy hahó, itt vagyok, de nem elég hangosan, hogy az illető valóban meg is hallja. Kötött pályán utazni ilyenkor sokkal biztonságosabb, nem érezni a rázkódást. Az elsőbbségi ülésen egy nő foglalja a helyet a táskájával. Egy idős férfi felugrik, és átadja nekem a magáét, én nem szólok semmit, ellenben szenvelgős mosollyal jelzem, bocsánat, nem így akartam, de köszönöm. Remélem, hogy ennyi minden valóban belefér egyetlen gesztusba, holott még azt is nehezen képzelem el, hogy egy kétkilós magzat hogyan fér el a testemben.
A harmadik trimeszterben, ahogy a méh eléri a szegycsontot, növekedés közben nyomja a tüdőt, ilyenkor előfordulhat légszomj, nehézlégzés. A Pregapp szerint nem csoda, hiszen a kisbabám a 34. héten már akkora, mint egy kínai kel, de más fórumon római salátát írnak. Jó lenne pontosan tudni, hogy a forrásokban feltüntetett zöldségek arányai a magyarországi áruházláncok polcairól származó szabványt követik-e, vagy esetleg nyugati diszkontok salátáiból vontak átlagot? Máskülönben hogyan érezzem magam felelősségteljes anyának?
A szomszédom apró, múlt század eleji cselédlakása éppen olyan, mint a miénk. Áthív, ha meglát a gangon, mindenáron beszélgetni akar, és én félek visszautasítani. Beránt, és csak mondja, nem tart szünetet, nem vesz levegőt sem. Ha mégis, akkor kifejezetten kapkodja. Szobájának ajtaját – régi, kazettás, fehérre lakkozott, tömör fa – leselejtezte. Nyitva nagy helyet foglalt, magyarázta. Nézem a keretét, az üres tokot: örökké tátott, éhesen síró száj. Ugyanilyen az én ajtóm is, mihaszna, elveszi a helyet – helyből márpedig hamarosan híján leszünk –, mégsem tudok lemondani róla. Megrémít a gondolat, hogy nem tudom többé magamra csukni.
Mióta észrevette az állapotom, ennek a szomszédnak szokásává vált a hasamat fogdosni, ha elkap a lépcsőházban. Ő nem szült, mert nem akart, de állítólag nagyon várja az enyémet. Nem kér tőlem engedélyt, ha hozzám ér, elvégre a gyerek adókártyája is előbb megérkezik, mint a születési anyakönyvi kivonata, tehát a gyerek közös, és nem csak a férjemmel. Szeretném ugyan megkérni a nőt, hogy vegye le rólam a kezét, de eszembe jut, egy bérbe adott test már nem tartozik egészen jogos tulajdonosához, a tizenkettedik héttől államosítják.
Jaj de cuki pocikád van, gügyögi a nagynéném, mintha nem is nekem szólna, mire pocaklakónál bekapcsol a Moro-reflex. Óvatosan kihátrálok a bókból, azt gondolván, családban mindent meg lehet beszélni, mire ő támadóan visszakérdez, mégis mit szeretnél, hogy senki ne vegye észre? Pontosan, mondom, majd újra anyámra irányul a figyelem, aki háborús retorikával jellemzi szülés utáni állapotát: Azt mondtam az orvosnak a viziten, mikor megkérdezte, hogy vagyok, hogy úgy érzem magam, mint egy elhagyott lövészárok. Az egész család sakálkórusban felnevet, én pedig meghúzom az alkoholmentes söröm, és reménykedem, hogy azért felejtettek benne egy csöppnyi alkoholt. Az unokabátyám szerint a terhesség háború. Az anyaszervezet védekezik az idegen, benne fejlődő test ellen, majd kényszerből békét köt. Távozáskor a nagybátyám sokatmondón végigmér, és búcsúzóul rám dobja: Ahhoz képest, hogy nyolc hónapos terhes vagy, ritka jól nézel ki.
Nincsenek óvóhelyek, akárhová megyek, elfogynak előlem a terek. Kétségtelen, a terhesség másállapot – mindennél másabb és mindenki másra tartozik. Emitt a könyvtáros bátorodik fel, és mesél gátjának állapotáról három gyermek után, valahol a pszichológia és az életmód polcai között suttogva, mondandójával szinte könyörög, hogy képzeljem el testének azt a részét, pedig még tulajdon gátamat se láttam soha. Amott az étteremben, ahol napi menüzni szoktam, a kasszás, kihasználva a gyér forgalmat, az utolsó hetek vizesedését és lábdagadását részletezi – mintha az ő lába az enyém lenne. A frissen szült barátnőm azt mondja, egy idő után már nem számít, hogy a vajúdás alatt ott van a férjed, befordulsz a fájdalomtól, egyedül vagy, mint az ujjad, érted, de én ezt sose értettem, mégis hogyan lehetne bármelyik ujjam egyedül, ha ott van a közelben négy másik?
Leszállok a metróról, a parfümárus nő megáld, sok boldogságot, fiatalasszony, finom márkás illat nem érdekli, akciós. Biztosan sokat izzad mostanában, Drága.
A lépcsőházból felérve már vár a férjem, arcán az üdvözültek boldogsága. Pár perc múlva már a mellemet bámulja, mi tagadás, azóta jó kis csöcseim lettek. Félszegen rámosolygok, majd megfogom a mihaszna, múlt század eleji szobaajtónk rézkilincsét, hogy végre magamra húzzam, de az a kezemben marad. Sokáig nézem a kezemet, mintha először látnám. Megnőttek a körmeim. Legbelül, babán innen, babán túl, csillapíthatatlan vágyat érzek, hogy kifessem őket meggypirosra, mint azelőtt. Úgy érzem, nem bírok tovább várni. Talán, ha feltennék egy szájmaszkot, és úgy csinálnám? Vagy visszatartom a lélegzetem, amíg kifestek egyet? E bűnös gondolatsorra reflexből megszólal bennem a drótanya: Szülés előtt érdemes a kéz körmeit egészen rövidre vágni, mert azzal lehet legkevésbé felsérteni a baba érzékeny bőrét.
A fél órán belüli harmadik vizelési ingert csillapítván jut szembe a frappáns végszó, amellyel ott kellett volna hagynom a parfümöst: Levegővétel érdekelne, Drága, lehetőleg olcsón, ha van. Persze én csak nyökögtem, hogy köszönöm, de nincs nálam készpénz, valahogy úgy, mint amikor legelőször jött ki hang a torkomon. Már csak a gyerekemben bízom, hogy helyettem is úgy üvölt majd, hogy kirázza az állami kórház ablaküvegei közül a maradék gittet.
terhesség;gyerekszülés;közhelyek;
2024-08-17 08:28:00
