A gané ma más nyakába zúdul, mondta Szpírosz, és újra ismertette a tervet. Mihálisznak rémlett valami az előző napi beszélgetésből, de álmában sem gondolta volna, hogy gyakorlatba ültetik. Bár gyűlölte a munkáját, el sem tudta képzelni, mihez kezdene nélküle.
A cél a konfettiágyúk meghekkelése, folytatta Szpírosz. Már csak ketten vannak versenyben, és a rendezőknél dolgozó egyik ismerősöm szerint a második kiesésekor beindítják őket.
Mármint az ágyúkat?, kérdezett vissza Mihálisz.
Persze, te ökör, vágta rá sebesen Szpírosz. A folyosó végén vannak a kantin mellett. Négykor lesz váltás, ami biztosít számunkra egy kereken húszperces időablakot.
Nincs mit veszítenünk, tette hozzá Szotírisz.
Ébresztő, köszönt huszonhat órával korábban a lakás összes elektronikus eszközét központilag irányító és érintésmentesen töltő áramszóróból egy közepesen ismert szinkronszínésznő mesterkélten derűs hangja.
Dupla presszó, morogta Mihálisz kedvetlenül. Reggeli után a mosogatógépbe pakolta a koszos edényeket, és elindította a kímélő mosást.
Köszönöm, hogy újfent a karbonsemleges megoldást választottad, dicsérte meg a program.
A jó édesanyád, vágta rá Mihálisz, és becsukta maga mögött a bejárati ajtót.
A cégnél lecsippantotta okosóráját. Felvillant aznapi munkaállomásának helyszíne, és megkezdődött a visszaszámlálás tizenkét órás munkaidejéből. Átöltözött, védőruházatba bújt, és elindult a második számú csarnok felé. Útközben összefutott Szpírosszal és Szotírisszel.
Új nap, új lehetőségek, jegyezte meg köszönés helyett Szotírisz. A többiek lemondóan bólintottak. A kettes csarnok egy sötét alagsori terem volt, ahol a plafonból több ugyanakkora, körülbelül ember átmérőjű cső futott a csarnok padlóján elterülő hatalmas medencébe. Miháliszék néhány hosszabb szünetet leszámítva tizenkét órán át lapátoltak és talicskáztak, súroltak és öblítettek. Műszakjuk végeztével betértek kedvenc kocsmájukba, a Mythosba, ahol kikértek fejenként egy korsó sört, és szótlanul szopogatták az olimpiai közvetítés zajait hallgatva.
A tévéből felüvöltött egy kommentátor, mire Mihálisz odafordult. A képernyőn egy lengyel színekben indult dél-koreai kisfiú kezét emelték a magasba. Meghajolt, hogy a nyakába akasszák az aranyérmet.
Baromság, jelentette ki Mihálisz.
Az, felelték társai szinte egyszerre. Szpírosz felállt, és elment újabb három korsó sörért.
Forradalom kell ide, tette hozzá, miután visszaért, amiből egy hosszú és indulatokkal teli beszélgetés kerekedett.
Pár órával később az operációs rendszer vidáman üdvözölte Miháliszt, és bekapcsolta a lakás összes okostévéjét, amelyekből több különböző sportág több különböző nyelvű közvetítése zendült fel.
Hangot ki, mondta fáradtságtól és részegségtől kásásan, majd a hűtőhöz ment, kibontott egy sört, és jó nagyot húzott belőle. Kapcsolj az Akropoliszra, kérte a programot.
Az athéni Akropolisz a görög főváros egyik központi helyszínén található ókori épületegyüttes, az emberi civilizáció és demokrácia jelképe, kezdett bele az operációs rendszer, mire Mihálisz valamivel erélyesebben ismételte meg a hangot ki parancsot. Jó néhány éve bérelte már ezt a lakást, de még mindig nem jött rá, hogyan kell úgy lenémítani az áramszórót, hogy az csatornaváltáskor ne hangosítsa fel újra önmagát és a tévéket.
Okosóráját az éjjeliszekrényre tette, és elnyúlt az ágyon. Mire észbe kapott, és nyúlt volna érte, az óra hangosan pityegni kezdett, az áramszórón keresztül felkapcsolta a lámpákat, és elkezdett visszaszámolni.
Pulzusszám drasztikus csökkenése. Hatóságok értesítéséig hátralévő idő: tíz másodperc, kilenc másodperc, nyolc másodperc…
Mihálisz felcsatolta a csuklójára, és a visszaszámlálás abbamaradt. Elfelejtette kikapcsolni a biztonsági rendszert, de már nem akart vele foglalkozni. Nem vágyott semmi másra, csak egy kiadós alvásra.
Alvó üzemmód, mormolta. Magára húzta a takarót, és szinte azonnal elaludt.
Másnap reggel a kettes csarnokba lépve Szpírosz és Szotírisz várta. A medence tartalmából amennyit csak lehetett, zsákokba és talicskákba hordtak, amiket a csarnok bejáratához készítettek. Szotírisz négykor megadta a jelet, és a konfettiágyúk tartályait tizenhét perc és harminchat másodperc alatt töltötték meg emberi ürülékkel. Olajozottan ment minden.
A kettes csarnok fölött néhány méterrel elkeseredetten küzdő végtelenítők az ünnepi olimpiai játékok legújabb számának versenyzői voltak. Ebben a versenyszámban a nemzetek legkitartóbb internetfüggői indulhattak, akik akár napokon át is képesek voltak minimális mozgással, csakis a létszükségleteiknek eleget téve egy speciálisan erre a célra kifejlesztett fotelben videókat nézni.
A végtelenítés legalább annyira megosztó volt, mint amennyire népszerű, akárcsak a korábban olimpiai ágként regisztrált különféle e-sportok vagy a versenyevés.
Már csak ketten voltak versenyben, egy német és egy horvát sportoló. Harmadik napja ettek és ittak és néztek videókat megállás nélkül. Minden tagjuk sajgott, szakadt róluk a víz, a szívük hevesen vert. Tizennyolc óra ötvenkilenc perckor éppen egy reakcióvideót néztek, amiben egy híres tartalomgyártó egy hidraulikus présgép segítségével megsemmisített motoros fűkaszáról szóló videót kommentál.
Heroikus küzdelem volt, ám a horvát versenyző lehunyta a szemét, mintha csak egy óriásit akart volna pislogni, és álomba szenderült, ezzel elnyerve az olimpiai ezüstöt.
Mihálisz, Szpírosz és Szotírisz ekkor már egy vonatkocsi büféjében ültek indulásra várva, és félelemmel vegyes izgalommal nézték Szpírosz tabletjén az eseményeket. Dieter Schweinfreund, a győztes bágyadtan megemelte fejét, és a kamerába nézve elmosolyodott. A testét fedő mentazöld takaróról az ételmaradékok és az üres üdítősdobozok a földre potyogtak. Edzője könnyeit törölgetve fogadta a gratulációkat.
A bajnokra, mondta Mihálisz, és koccintásra emelte a kezében szorongatott sörösdobozt.
Ugyanebben a pillanatban vette észre, hogy nincs rajta az okosórája.
Ugyanebben a pillanatban Dieter Schweinfreund fölé sötét árnyék borult, amelyben megcsillant egy apró, világító kijelző.
