A modern Lisszabont egy földrengés hozta létre – hogy mit rombolt le, az ma már nem látszik, de hogy mit épített fel, azzal bárki szembesülhet mondjuk a Praca do Comércio-ról kiinduló rövid séta során. A Praca do Comércio (azaz a piactér; állítólag Európa legnagyobb belvárosi tere) a főváros főtere és egyben építészeti középpontja, annak ellenére, hogy közvetlenül a tenger mellett található.
A tengerparti nagyvárosok esetében ez nem ritkaság – gondoljunk például Tesszalonikire –, de a magyar szem számára mégiscsak furcsa, mert olyasmi, mintha Budapest centruma Ferihegyen lenne. Mindenesetre, ha az ember elindul a Praca do Comércio-ról a város felé, meglepően rendezett városszerkezetet talál – mármint ahhoz képest meglepően, hogy egyébként a meredek dombokra épült Lisszabon maga a rendezetlenség: a völgyei között nincs két olyan, amelyik azonos irányba futna, és bármerre megyünk, a legváratlanabb helyeken és pillanatokban bukkanhatunk alternatív városközpontokra nagy terekkel, fényes üzletekkel és szállodákkal. De nem a Praca do Comércio hatósugarában – ott ugyanis az utcák szigorúan a partra merőlegesen, illetve a parttal párhuzamosa futnak, legalábbis 1755. november 1. óta, amikor egy 9-es erősségű rengés az egész környéket elpusztította.
Ha már úgyis ott van az ember a főtéren, érdemes a városnézést a Lisboa Story Centerben (LBC) kezdeni. Az intézmény voltaképp egy várostörténeti múzeum, de nem úgy, mint mondjuk a lapunkban tavaly bemutatott reykjaviki párja. Az izlandi történetmesélés is az interaktív, multimédiás megoldásokra épül, de körbe van rakva az archeológia, a geológia meg az antropológia kézzelfogható eredményeivel. Az LBC-ben viszont szinte semmi nincs, amit egy hagyományos múzeumtól elvárnánk. Filmvetítések vannak, diorámák, fény- és hanghatások, sőt rezgések, hiszen a sztori, akárcsak a mai Lisszaboné, a nagy földrengéstől indul. Amelynek nem csak a főtérhez közeli városmag áttekinthető utcarajzolatát köszönhetjük, hanem egy olyan találmányt is, amelyet a földrengésektől gyakorta sújtott Japánban és Görögországban a 20. század második felében fedeztek fel újra: a láthatatlan belső vázzal földrengésbiztossá tett lakó- és középületeket. Ami Japánban és Görögországban vasbeton, az a 18. században újjáépült Lisszabonban keményfa, leginkább tölgy, de a struktúra nagyon hasonló. És működik: a nagy rengést, amelynek következtében legalább 15 ezer ember hunyt el, a következő években több tucatnyi utórengés követte, de azokban már nem halt meg senki, legalábbis az újjáépített városnegyedekben.
A lisszaboni földrengés kulturális hatását akkor is nehéz túlbecsülni, ha az építészeti vonatkozásoktól eltekintünk. Megváltoztatta az európai közgondolkodást: nyilvánvalóvá tette – a hírhedten hitetlen Voltaire számára is –, hogy a gonosz létezik, de azt is, hogy nem az inkvizíció eszközeivel kell küzdeni ellene (akkortájt a portugál főváros volt a „Szent Inkvizíció” központja, de a racionális többség számára világossá vált, hogy ha ilyen látványos haraggal sújtanak le rá az égiek, akkor aligha lehet kedves előttük, amit az inkvizítorok művelnek).
Visszakanyarodva a városvizitáláshoz, ha az LBC-ben felvérteztük magunkat a tudással, hogy mit is fogunk látni, a főtérről három irányba érdemes elindulni: balra, jobbra vagy előre. Balra egyrészt a Museu Nacional de Arte Antiga (szépművészeti múzeum) található, nagyon erős festészeti és más történelmi anyaggal – utóbbi még abból az időből, amikor a portugálok a világ egyik leghatalmasabb, leggazdagabb népe voltak, aminek keretében a spanyolokkal versengve hazahordták Dél- és Közép-Amerika összes aranyát -, meg egy csodásan hűs kerttel. Itt érdemes megjegyezni, hogy a legtöbb portugál múzeum este 6-kor bezár, ami azért baj, mert Lisszabonban nyáron este 6 felé kezd annyira lehűlni az idő, hogy az embernek kedve van elindulni a városba. És még egy fontos kiegészítő információ: Portugália talaja, ahol éppen nem szikla, leginkább különféle színű agyagokból áll. Ősidők óta foglalkoznak cserépkészítéssel – innen van a házak külső falainak csempeborítása is, meg a már említett Museu Nacional de Arte Antiga csodás kerámiakészlete is. És szintén erre vezethető vissza, hogy ha a Praca do Comércio-ról jobbra indulunk, akkor egy hosszabb séta után a csempemúzeumban (Museu Nacional do Azulejo) találjuk magunkat, ahol sok mindent megért az ember az addig látott Portugáliából, és megtanulja esztétikusnak meg célszerűenk látni azt, ami addig inkább csak furcsa volt.
Egyébként jobbra van – és nincs is olyan messze – a másik kihagyhatatlan specialitás, a Fado Múzeum is. A fado (szomorkás ének kétfajta gitárral kísérve) legalább annyira „portugálikum”, mint a csempe; egyébként rajta van az UNESCO világörökség-listáján is. Maga a szó ugyanaz portugálul, mint a fátum latinul: sors, végzet – azt meg, hogy mit jelent a portugálok számára, megfejthetjük a Museu do Fado-ban.
Ha pedig egyenesen előre indulunk, hátunk mögött a tengerrel, akkor a MAAT (Museum of Art, Architecture and Technology), azaz a modern művészeti múzeum esik útba először. Ottjártunkkor részlegesen zárva volt, de azért így is találkoztunk a földszinten egy eredeti Rodin-nel, az emeleten pedig mindennel, ami kortárs képzőművészet címszó alatt elképzelhető, az egy vödörnyi rozsdától az ezerszámra a látogató elé szórt pisztolyroncsokig, meg a levegőben röpködő sejtszervecskékig. És a közönséget láthatóan tényleg gondolkodóba ejti, hogyan jutottunk el a Museu Nacional de Arte Antiga barokk csodáitól idáig – szó szerint és átvitt értelemben is –, és hogy hova vezet tovább innen az út. Ennél pedig aligha várhatnánk többet Európa legnyugatibb csücskében egy napnyi koncentrált kultúrafogyasztástól.
Jegy, bérlet, kártya
A lisszaboni tömegközlekedés jól szervezett, a vonalhálózat sűrű, a pontosság viszont nem a rendszer erőssége. A legjobb opció a villamos – ha modern, akkor légkondicionált, ha pedig régi, akkor maximálisan autentikus, nyitott és hangulatos –, meg a metró, illetve a városon kívülre a HÉV-szerű elővárosi vonat. A 70 percig érvényes vonatjegy 6 euróba, a napijegy 12 euróba, (illetve az elővárosi vasúton 8 euróba) kerül. Városnézéshez a városkártya (Lisboa Card) azért jobb opció, mert egyrészt a közösségi közlekedésre is teljes körűen érvényes, a városhatáron túl is, másrészt mindenhova be lehet menni vele, ahova egyáltalán érdemes – mindezért egy napra 27, 3 napra 54 eurót kérnek (15 év alatt 33%-kal olcsóbb). Biciklizni a terepviszonyok miatt kevésbé praktikus – még a profi bringásfutárok is többnyire elektromos kerékpárral járnak –, a minden sarkon látható e-rollereken viszont esetleg el lehet gondolkozni. Az óvárosba a villamoson (leginkább a 28-ason), illetve a három, hasonlóan régi siklón kívül mással ne menjünk: parkolni nem lehet, a szűk és meredek utcákon vezetni egyáltalán nem élvezet, és azt a terepet az elektromos járművek sem bírják.
